Kárpátalja - kárpátaljai magyarok


2017. ápr. 08.
A blogot jegyzi: bdk 6 komment

Holokauszt Ungváron. Az ungvári zsidóság deportálása, 1944

Az ungvári zsidóság gettósítása, deportálása és a zsidó vagyonok elkobzása 1944-ben

az ungvári zsidók deportálása - holokausztAz utóbbi években számos kutatás jelent meg a holokauszt feltárásának történetében, így nem maradt kivétel a kárpátaljai zsidóság tragédiájának feldolgozása sem. A téma mérföldkövének számító Randolph L. Braham tanulmánya elsősorban magyarországi forrásokat használ fel, amikor az ungvári eseményeket taglalja, viszont külön kitér minden Kárpátalján létrehozott gettó működésére, így röviden az ungvári bemutatására is sor kerül. De korszakalkotónak számítanak többek között Frojimovics Kinga, Karsai László, Fedinec Csilla és Dupka György kutatásai is. Ám szinte mindegyik hiányossága ugyanaz: helyi levéltári forrásokat nem tartalmaznak, az információk ismétlődnek, az eseménytaglalás leíró jellegű, sok esetben elmaradnak a forráskritikák és az elemző okfejtések, az ungvári események pedig legtöbbször említetlenül maradnak. Ennek a hiátusnak a kitöltésére vállalkozik Kosztyó Gyula Az ungvári zsidóság a végkorszakban* című tanulmánya, amely az 1944-es gettósításról, deportálásról és a zsidó vagyonok sorsáról ad számot. A helyi levéltári forrásokat feldolgozó kutatási anyag az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóiratában, a Betekintő 2016/4 számában jelent meg

uzhgorod2.jpgEbben a korszakban Ungvár többek között az Északkeleti Hadműveleti Terület központjaként működött, valamint Kárpátalja életének meghatározó stratégiai, logisztikai, politikai és kulturális központja volt. Ahogy a tanulmány bevezetőjéből is megtudhatjuk, a nemzetiségi és vallási sokszínűségéről ismert városban az izraelita közösségnek (a lakosság 1/3-a) jelentős szerepe volt a közigazgatásban, a kereskedelemben és az idegenforgalomban egyaránt. Az 1944-es deportálások után a zsidóság teljesen eltűnt Ungvárról (9576 fő), a várost pedig súlyos gazdasági nehézségek sújtották. A tanulmány ezen időszak történetét tárgyalja, elsőként az eddig feltáratlan források alapján.

A dolgozat részletesen tárgyalja a német megszállást és a zsidók összegyűjtéséről szóló rendelet közvetlen eseményeit. 1944. március 22-én vonultak be a német katonák Ungvárra: „mikor a németek bejöttek, óriási lárma volt a városban”. A megérkező SS- és Gestapo-szervek túszszedésekkel, sarcolásokkal sújtották a helyi zsidó hitközösségeket és hamarosan a megszorító és megkülönböztető rendeletek is sorra láttak napvilágot (a zsidók szabad mozgásának korlátozása, a sárga csillag viselése). A fennmaradt magyarországi és kárpátaljai iratokból jól látható, hogy Ungváron a magyar–német kapcsolatokban a zsidók összegyűjtése és deportálása során nem voltak súlyos nézeteltérések. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy Megay László, a város polgármestere gondolkodás nélkül végrehajtotta, sőt olykor kezdeményezte a zsidók elleni diszkriminatív intézkedések bevezetését. A zsidókat érintő mindennemű atrocitással kapcsolatos ügyintézések kezelésére létrehoztak egy Zsidó Tanácsot (Ungváron ez 65 fős lett).

1944. április 1-jén a Kassán berendezkedő Einsatzkommando és az SD-parancsnokság egyik SS-őrnagya nyílt levélben közölte követeléseit, miszerint Kárpáti Ukrajna sajátságos helyzete miatt, a rendőrség és a csendőrség a falvakban élő zsidó lakosságot gyűjtse össze Munkács, Ungvár és Beregszász (szükség esetén Huszt) városokba. A gyűjtést több rendelet és tanácskozás is megelőzte, s végül 1944. április 16-án a terveknek megfelelően kezdődött a zsidó lakosság összegyűjtése.

Elsőként az ungi közigazgatási kirendeltség területéről Ungvárra hozták őket, tehát kezdetét vette a gettósítás (a Glüch-fatelepből átalakított gyűjtőtáborban, majd a Felszabadulás utcai téglagyárban is gettó volt): „az összegyűjtött zsidók hangulata megnyugtató, a beszállítások zavartalanul, minden rendzavarás nélkül folytak le”. Mind a lakások átkutatása, mind pedig az emberek összegyűjtése drasztikusan zajlott, minden vagyonukat elvették, s mindössze két váltás ruhát, ágyneműt és 14 napra elegendő élelmiszert vihettek magukkal a gettóba, így a kétségbeesés egyre általánosabbá vált a zsidók körében. Előfordult, hogy a tisztviselők némi pénz ellenében mentességet ígértek nekik, amit persze nem teljesítettek. Április 25-ére több mint 17 ezerre nőtt az összegyűjtött zsidók száma, végül a Zsidó Tanács tagjait is gettósították. Az élelmiszerhiány egyre nagyobb problémává vált, ezért a zsidók lakásaiban maradt élelmiszert összegyűjtötték és a zsidó népkonyhára szállították. Mindemellett kezdetét vette a „zsidó és tengelyellenes” szerzőktől származó könyvek begyűjtése.

1944. május 2-án az ungvári polgármesteri hivatal tanácskozásának fő témája a közellátási és a pénzügyi problémák voltak (a vita dokumentumát közli a tanulmány szerzője). A fennmaradt dokumentációból kiderül, hogy a városvezetés nem tudta, hogy a zsidókat deportálni fogják, ugyanis a gettó áram- és vízellátása is napirendi pont volt.

A levéltári adatok alapján az ungvári gettók körülményeit is alaposan elemzi Kosztyó Gyula: zsúfoltság volt, a barakkok folyton beáztak, nem voltak fekvőhelyek, kevés volt az élelem, tisztálkodásra nem volt lehetőség, tomboltak a betegségek (tetvesedés, tífusz, vérhas), dolgoztatták a zsidókat és gyakran bűntették (bűntető barakk). Az általános hangulat apatikus volt, amit sok esetben a keresztény lakosság is nehezített, mivel a nagy többségük elégedett volt, és lelkesen fogadták állampolgártársaiknak a gettósítását, de akadtak olyanok is, akik segítették, élelmezték bezárt rokonaikat, barátaikat. A zsidók bíztak a szovjet csapatok felszabadításában és időről időre szabadon bocsájtásukat is kérvényezték szakmai érdemeikre hivatkozva (egykori magyar állami tisztviselők, pedagógusok, orvosok, rabbik, első világháborús hadirokkantak).

1944. április 24-én volt az első olyan alkalom, amikor a helyi közigazgatás önként vetette fel – német nyomás nélkül – a zsidók deportálását Kárpátalján: Megay polgármester kérte az összegyűjtött zsidók deportálását a nagy zsúfoltságra hivatkozva.A deportálás napjának reggelén hangosbemondón sorolták azoknak a családfőknek és családtagoknak a nevét, akiknek az összecsomagolást követően készen kellett állniuk az indulásra.” A zsidókat újra megmotozták, majd csendőri és SS felügyelet mellett a vasútállomáson álló marhavagonokba terelték őket, egy-egy teherkocsiba olykor 120 embert is bezsúfoltak, így a szomjúság és a hőség általános volt. A vagonokat Kassáig a csendőrség, onnan pedig a németek őrizték.

Az ungvári gettóba összegyűjtött zsidókat 1944. május 17. és május 31. között öt transzporttal deportálták Auschwitz-Birkenauba, onnan pedig többeket átszállítottak Dora, Mauthausen és Buchenwald táboraiba.

Ungvár 1/3-ad lakosságának elszállítása érezhető következményekkel járt, többek közt az adásvételi ügyek is leálltak, és csak Ungváron 215 ipari üzem és 152 kereskedés szűnt meg.

A szerző a tanulmány utolsó fejezetében az ungvári zsidók vagyonának szétosztását, a lakások és a kereskedések felhasználását tekinti át átfogó módon (több száz oldalnyi levéltári irat maradt fenn e témakörben). A vagyonuk sorsa már a gettósítás előtt megpecsételődött, hiszen már április 4-én kezdetét vette a zsidó kereskedések bezárása. A Kereskedelmi és Közlekedésügyi Miniszter rendeletére a zsidó kereskedők üzleteiben lévő árukészleteket és az üzletek berendezéseit zár alá vették. A város keresztény kereskedőket jelölt ki a zsidó üzletek gondnokaiként. Kiemelten foglalkozott a városvezetés a hátrahagyott vagyon kezelésével, a vagyon a helyi közigazgatás által megalakított átvételi bizottsághoz került. 1944 áprilisától pedig a zsidó lakások bérbeadása is megkezdődött. 1944 májusában a Pénzügyminisztérium fennhatósága alá került minden zsidó ingó és ingatlan, így a város szegényei közt a fennmaradt ruhaneműt sem tudták szétosztani. A lakások fosztogatása napi problémává vált, a rendőrség pedig szinte tehetetlen volt ez ügyben. Ezzel egyidőben kezdetüket vették a lakáskérelmezések, május végére Ungváron közel félszáz kérvény várt elintézésre, ezért júniusban egy öt fős bizottság alakult e munka elvégzésére és létrehoztak egy formanyomtatványt is. A lakásleltározási munkálatok során 2085 zsidó lakást vettek hatósági zár alá. Július 1-ig 703 darab lakásigénylést jegyeztek be a hatóságok Ungváron (a lakások odaítélésének indokait a szerző diagramon ábrázolja). Augusztus végére a polgármester megtiltotta az újabb kérvények beadását, ami a fokozódó katonai jelenléttel hozható összefüggésbe.

Kosztyó Gyula tanulmánya valóban hiánypótló az ungvári holokauszt történetével foglalkozó témakörben, elsődleges forrásokat használva tárja fel és érteti meg a városban lezajló zsidóellenes intézkedéseket és azok következményeit.

Az összefoglalót a Kárpátalja Blog számára Fazekas Andrea készítette.

Kosztyó Gyula terjedelmes tanulmánya az elsődleges források megjelölésével itt olvasható:

Az ungvári zsidóság a végkorszakban *

* FRISSÍTÉS. Egy olvasónk hívta fel a figyelmet arra, hogy a Betekintő honlapján, mint az oldal egy részéről készített legfelső kép is mutatja, a tanulmány címe torzított formában jelent meg, eredetileg:

Az ungvári zsidóság a vészkorszakban

A hiba nyilvánvaló, hiszen a letölthető .pdf dokumentumban valóban ez a cím olvasható. Köszönjük a kiegészítést.

Kapcsolódó témájú írások a blogban:

Kárpátalja »visszatér a Magyar Szent Korona testébe«

fedinec-csilla-karpatalja.jpgMejelent Fedinec Csilla A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja c. könyve - ajánló, könyvbemutató

Hogy mi történt Kárpátaljával az 1938. november 2-ai első bécsi döntés következtében? „A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről” szóló 1938. évi XXXIV. törvénycikk úgy fogalmazott, hogy „az elszakított Felvidék”, közte a történeti Kárpátalja magyarok lakta, alföldi része „visszatér a Magyar Szent Korona testébe”; a magyar állam „visszacsatolja” a felvidéki területeket. Az 1938. november 3-i budapesti minisztertanácsi jegyzőkönyv „Csehszlovákia által átengedett”, „felszabadult” területekről tesz említést.

Hogy mi történt Kárpátaljával 1939. március közepén? „A Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területeknek az országgal egyesítéséről” szóló 1939. évi VI. törvénycikk úgy fogalmazott, hogy „az elszakított Felvidék” visszatérése után „az ezeréves határokkal szegélyezett […] Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe”, a magyar királyi honvédség kötelességteljesítésének köszönhetően megtörtént „Kárpátalja birtokbavétele”, és a „birtokba vett területeket a magyar törvényhozás a magyar állam területéhez visszacsatolja”. Az 1939. március 17-i, március 28-i, április 4-i magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekben „Ruszinszkó katonai elfoglalásáról”, „megszállásáról”, „visszacsatolásáról” esik szó.

Hogy mi történt Kárpátaljával ezután? Erről szól a Jaffa Kiadónál megjelent kötet, amelyet a könyv gondozói e szavakkal ajánlanak az olvasó figyelmébe:

Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés, majd az 1939. márciusi magyar katonai akció következményeként a történeti Kárpátalja területe ismét Magyarország része lett. Bár az új állapotokat rögzítő törvénycikk „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területekről” beszélt, Fedinec Csilla kötete rámutat: a sok szempontból „köztes térnek” számító, összetett nyelvi és etnikai bonyodalmakkal szembenéző régióban nem fogadta egyöntetű lelkesedés a két évtizedes szünet után visszatérő magyar közigazgatást.

Ám a történész nem csupán a részletesen bemutatott történeti-politikai eseményekre koncentrál. Könyvéből kiderül az is, létezett-e „kárpátaljai szellem”, és ha igen, azt mi képviselte leginkább: a fenyőerdőkkel borított romantikus hegygerincek, a gazdag történelmi emlékekkel rendelkező városok, a magyar őstörténet kultikus pontja: a Vereckei-hágó, a terület sokrétű – utóbb szinte mind egy szálig halálba küldött – zsidó lakossága, netán a „leghűségesebb nemzet”, azaz a ruszinok közössége, akik sohasem kaphatták meg a nekik ígért autonómiát. Fedinec Csilla forrásokban gazdag és olvasmányos kötete számos olyan eseményt és történetet tárgyal, amelyek hatásai a jelenbe nyúlnak, bizonyítva ezzel, hogy háromnegyed évszázaddal az események után még mindig vannak feltáratlan és kibeszéletlen fejezetek történelmünkben.

Tovább

Átlag bérek Ukrajnában

Az ukrán statisztikai hivatal 2014. november 14-én közzétett adatai szerint az ukrán állampolgrok 48 százalékának a bére nem éri el a 2500 hrivnyát (ez átszámítva kevesebb, mint 40 ezer forint) - adta hírül az MTI.

A kimutatások szerint

  • az átlagbér 3424 hrivnya (54 100 forint),
  • a minimálbér 1218 hrivnya (19 260 forint).

Ukrajnában a foglalkoztatottaknak csak az öt százaléka keres 3000 és 3500 hrivnya (47 400-55 300 forint) között, öt százalék bére nem éri el a minimálbért.

Az 5000 és 10 ezer hrivnya (79 000-158 000 forint) közötti bérrel rendelkezők aránya 12,6 százalék, többségük Kijevben, valamint Donyeck, Dnyepropetrovszk és Luhanszk megyében él.

Nem tudni, a számítások során figyelembe vették-e, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) bukott volt elnöke havi „bruttó 1 120 000 forintot vihet haza havonta” Orbán Viktor magyar miniszterelnök megbízottjaként. Az Index.hu cikkében az is olvasható, hogy „A Miniszterelnökség tájékoztatása szerint Kovács Miklós feladata 2014. szeptember 1-jétől kezdődően “szaktanácsadás nyújtása az ukrán helyzettel összefüggő magyar külpolitikai stratégiát érintő kérdéskörben”.”

Tovább
Címkék: ukrajna, társadalom

Babiloni Kárpátalja

miscevij_babilon.JPGMegjelent Csernicskó István és Fedinec Csilla új, ukrán nyelvű monográfiája Babiloni Kárpátalja: a regionális nyelvpolitika története a XX. század első felében (1944-ig) címmel, az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete szakmai ajánlásával, az ungvári Lira könyvkiadó gondozásában. A monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

Черничко Степан, Фединець Чілла

НАШ МІСЦЕВИЙ ВАВИЛОН

Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року)

Монографія. – Ужгород: Поліграфцентр «Ліра», 2014.

Szerzők: Csernicskó István és Fedinec Csilla
Kiadás helye: Ungvár
Kiadó: Poligrafcentr LIRA
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978-617-596-143-8
Oldalszám: 240

 

Ismertetés

Az Ungvári Nemzet Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete tudományos tanácsa által kiadásra javasolt monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre. 

(rövidesen részletesebben is)

 

Tovább

Márku Anita: "Po zákárpátszki"

marku-po-zakarpatszki.jpgÚj kötettel jelentkezett a beregszászi magyar főiskola Hodinka Antal Intézete. Munkatársuk monográfiája egyfajta segédkönyv a kárpátaljai magyar nyelvhasználat tanulmányozásához, mely bemutatja a kétnyelvűség hatásait a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatára, a szituatív nyelvválasztás és a kódváltás funkcióit a közösség nyelvhasználatában. A beszédes cím is erre utal: Kárpátalján mind a magyarok, mind a velük állandó nyelvi érintkezésben állók egy kicsit másképp beszélik anyanyelvüket. Hatnak egymásra a nyelvek, hatnak egymásra a beszélők.

Márku Anita:

„Po zákárpátszki"

Kétnyelvűség, kétnyelvűségi hatások és kétnyelvű kommunikációs stratégiák a kárpátaljai magyar közösségben

Monográfia

„Líra” Poligráfcentrum, Ungvár, 2013. - 244 old.
ISBN 978-617-596-119-3

A Kötet előszava:

Még a kilencvenes évek derekán történt. Budapestre utaztam a Tisza Expresszel. Tél volt, korán sötétedett, s nemcsak odakint, hanem a nemzetközi gyors fülkéjében is, ahol Szolnokot követően, miután alkalmi útitársaim leszálltak, egyedül maradtam. Olvasni nem lehetett, mert csak a folyosón pislogott némi fény, így az ablakhoz tapadva bámultam az elsuhanó kinti világot.

Hirtelen egy fiatal srác húzta ki a fülke tolóajtaját, és oroszul kérdezte: a következő állomás már Budapest? Reflexből, gondolkodás nélkül feleltem neki, természetesen azon a nyelven, melyen a kérdés elhangzott. Megköszönte a felvilágosítást, majd továbbment. Furcsálltam viszont, hogy úgy hallottam, minden fülkébe benyitott a vagonban.

Kis idő múlva öt marcona, kapucnis alak nyomult be a fülkébe, és oroszul közölték: adjam oda a pénzemet, és akkor nem esik bántódásom. Nyilvánvalóan túlerőben voltak, meg egyébként se vagyok harcias típus. Megpróbáltam időt nyerni, ezért elkezdtem rábeszélni őket, hogy hagyjanak engem békén, egyszerű diák vagyok, alig van nálam pár száz forint. Nem nagyon hatotta meg őket félszeg szövegem. Ekkor feltűnt, hogy a kalauz épp elhúz a fülke előtt. Azonnal felpattantam, és utána kiáltottam: ezek az oroszok ki akarnak rabolni! Közben a hozzám legközelebb ülő kapucnis elkapta a karom, és vissza akart rántani a fülkébe. Ám amikor meghallották, hogy magyarul szólok a vasutas után, egyikük elkiáltotta magát: ez tud magyarul, gyerünk innen! S amilyen gyorsan megszállták a fülkémet pár perccel korábban, olyan hirtelen tűntek el.

A kalauz visszafordult, és beült mellém. Elmondta, hogy a hasonló rablások egyre gyakoribbak ezen a járaton, de eddig csak oroszokat szemeltek ki, a magyarokat elkerülték, attól tartva, hogy feljelentést tesznek.

És akkor értettem meg, mi volt a szerepe a rablók előtt hozzám bekukkantó kérdezőnek: ha az oroszul feltett kérdésre oroszul érkezik válasz, potenciális áldozatra talált a csapat, ám aki értetlen tekintettel reagál, azt békén hagyják. Megosztottam ezt az elméletem a jegyvizsgálóval is, aki meglepve kérdezte: én oroszul feleltem nekik? Igenlő válaszom hallatán ismét kérdezett: s miért? Miért nem játszottam el, hogy nem értem a kérdést?

Elgondolkodtam: tényleg, miért? Aztán rájöttem: egész egyszerűen azért, mert abban a közegben, ahol én élek – Kárpátalján, kárpátaljai magyarként –, az a természetes, hogy egyszerre több nyelv használatos körülöttem, az emberek többsége nem csak egy nyelven képes megszólalni. S mindez: a két- vagy többnyelvűség, az egymás mellett élő kultúrák mindennapi érintkezése, szükségszerűen hatással van a világlátásunkra, az étkezési szokásainkra, s természetesen arra is, hogyan, miként használjuk anyanyelvünket, az általunk többé vagy kevésbé ismert más nyelveket.

Márku Anita könyve erről a közegről szól: arról, hogyan használják anyanyelvüket a kárpátaljai magyarok, miként befolyásolja ez a kulturálisan és nyelvileg egyaránt sokszínű környezet azonosságtudatukat, a mindennap hallott nyelvekhez fűződő viszonyukat, nyelvi közléseik szerkezetét, jellegét. Szóval: ez a kötet rólunk íródott. A kárpátaljaiak magukra ismerhetnek benne, az irántunk érdeklődők pedig sok mindent megtudhatnak belőle rólunk. Érdemes elolvasni.

Csernicskó István

Beregszász, 2013. július 10. 

Tovább

Ungvár, 1918. - Esküvő a temetőben

L. Juhász Ilona

Esküvő és lakodalom a temetőben

Adalékok a zsidó néphithez

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában[1] talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011).

 

Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait.

A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása, a házasság megkötése helyszínéül a temetőt választotta. Az indoklás szerint a zsidó néphit úgy tartja, a temetőben rendezett esküvővel megállíthatóak a tömeges halált okozó járványok. Mivel ebben az időben a spanyolnáthajárvány szedte áldozatait e vidéken és Európa több országában is, ezúttal ennek akartak gátat szabni a szokatlan helyszínen tartott rítussal.

Az eseményről szóló első híradás az Ung második oldalán jelent meg Esküvő a temetőben[2] címmel:

 

Weisz Samu és Grünberger Regina f. hó 18-án házasságot kötöttek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartás ma d. u. 2 órakor lesz az izr. temetőben. Az a babonás hit él ugyanis a zsidóság egy töredékének lelkében, hogy a járványos betegség megszűnik, hogyha a temetőben esküvőt tartanak. A fiatal pár részére az irz. hitközség 6000 K hozományt gyűjtött.[3]

 

A következő lapszámban már a címoldalon (majd a másik oldalon folytatódik) kapott helyet az eseményről szóló terjedelmes beszámoló Lakodalom – a spanyol-járvány ellen… Egy esküvő a zsidó temetőben[4] címmel, (p. a.) szignóval. Az újsághírből egyértelműen kiviláglik, hogy az esemény szenzációszámba ment, szokatlanul nagy érdeklődés kísérte.

A cikk szerzője mondanivalóját a Könyves Kálmántól származó boszorkányokra vonatkozó kijelentésével vezette be, mely szerint: „Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék.” Az eléggé ironikus hangvételű írásból az is megtudható, hogy nem ez az első temetői esküvő Ungváron, ugyanis 1878-ban a kolerajárvány idején hasonló céllal már tartottak ilyet, s az akkor összeadott pár még élt 1918-ban. Ők annak idején jóval kisebb 200 pengő forint összeget kaptak, mint a most összeesketett pár, amely számára a közösség 6000 koronát gyűjtött. Amennyiben hihetünk a tudósítás szerzőjének, az 1878-ban házasodott, 1918-ban már idős férj felkereste az ungvári „templomi elnököt”, hogy fizesse ki neki a különbözetet, azonban nem járt szerencsével.

Az újságcikkből megtudható, hogy a mostani vőlegény kereskedősegéd, ellenben a menyasszony foglalkozásáról, illetve társadalmi helyzetétől nem esik szó. Az esküvőn szerepelt „a kántor templomi gyermek-énekkara” is, s a ceremónia végén szilvóriumot osztogattak mindenkinek ugyanabból a pohárból. A cikk szerzője a 6000 koronás összeggel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: „nem-e jobb lett volna szappanra meg lysoformra[5] költeni a szegény zsidóság számára?” Más – ebben az esetben már politikai jellegű kifogásolnivalója is akadt az esemény kapcsán: „Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg éppen én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…”

A gunyoros hangvételű írásra a következő számban az ungvári zsidó hitközség egyik elöljárója, Deutsch Jenő reagált A közönség köréből című rovatban Lakodalom – a spanyol-járvány ellen. Esküvő a zsidó temetőben címmel megjelent cikkében.[6] Ennek köszönhetően számos új adathoz juthatunk e szokatlan helyszínhez kapcsolódó rítusra vonatkozóan. Deutsch szóvá tette a cikk szerzőjének szatirizáló stílusát, valamint tévedéseit is, és alapos magyarázatot adott a kérdésekre. Ezzel ismét bővülhettek ismereteink e szokás hátterét illetően, mivel hosszabban idézi Austerlitz Sámuel miskolci főrabbinak e témában az Egyenlőség című zsidó lapban megjelent nyilatkozatát is. A főrabbi ősrégi zsidó szokásként említi a járvány idején rendezett temetői esküvőt, s kiemeli, hogy „jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk”. Tehát arra is választ kaphattunk, miért gyűjtött össze hitközség az ifjú pár részére 6000 koronát.

Austerlitz Sámuel miskolci főrabbi Deutsch Jenő által idézett nyilatkozata eredetileg az Egyenlőségben, a zsidóság lapjában jelent meg, az Esküvő a temetőben[7] című írás részeként. Ez az újságcikk témánk szempontjából nagyon fontos, különös tekintettel az utolsó mondatára: „E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”[8] Vagyis nem az ungvári temetői esküvő volt az egyetlen, amelyet ebben az időszakban a spanyolnáthajárvány megállítása céljából a zsidóság körében rendeztek. Ugyancsak fontos adalék, hogy nem csupán vidéken, hanem a fővárosban, Budapesten is tartottak ilyet. Austerlitz rabbi nyilatkozatából nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen szokásról volt szó, hanem a zsidóság körében jól ismert, a betegség megállítása céljából gyakorolt rítusról.

Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. kötetében több adatot is találunk erre vonatkozóan, tehát e szokás a zsidóság körében valóban nem volt ismeretlen. Könyvének Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban című fejezetében (Scheiber 1986, 1096–1152. p.) több forrást is idéz, elsőként Ujváry Leviathan c. drámájából az alábbi sorokat: „a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.” (Scheiber 1986, 1126. p.) Más, többek közt szépirodalmi példákat is felsorakoztat Scheiber e fejezetben. Julian Stryjkowski rabbi leszármazott lengyel író művéből: „Kitört a járvány. Hullottak a zsidók, akár a legyek. Csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor lakodalmat rendeztek a temetőben.” (Scheiber 1986, uo.). I. Bashevis Singer A Sátán Gorajban című regényéből az alábbi sorokat: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kisérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket…” (Scheiber 1986, 1127. p.), és Singer egy másik művéből is említ temetői esküvőt (Scheiber 1986, uo.). A következő adat 1865-ből származik, amikor Szafedben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera kivédése céljából (idézi: Scheiber 1986, uo.) A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében… a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.” (idézi: Scheiber 1986, 1146. p.)

Schnitzer Ármin komáromi főrabbi életrajzi ihletésű kötetében, a Kirchdorfban eltöltött éveiről beszámoló fejezetében említi, hogy az 1848-as kolera idején Kirchdorfban is tervezték egy temetői esküvő megtartását, azonban a nagyünnepek közbejötte miatt a szertartás elmaradt. (Schnitzer 1904, 34–35. p.)

 

Egy Krakkóhoz kapcsolódó mondagyűjteményben találtam rá az Esküvő a zsidó temetőben (Die Hochzeit  auf dem jüdischen Friedhof) című történetre, amely a „több mint 600 évvel ezelőtt” Európában pusztító pestisjárvány idején rendezett temetői esküvőről szól, amikor Krakkóban is ilyen szertartással akarták megállítani a járványt (Basiura 2004, 99–101. p.). Ebben az esetben a hiedelem szerint a menyasszonynak és a vőlegénynek nem csupán szegénynek, hanem testi fogyatékosnak – nyomoréknak – is kellett lennie, ezért egy félszemű vőlegényre és egy sánta menyasszonyra esett a közösség választása. Az esküvő után zenés-táncos lakodalmi mulatságra is sor került a temetőben, amelyet a Sabat, a szombat[9] beállta után is folytattak. A vallási törvény megszegése miatt büntetésként a föld elnyelte a mulatozókat.[10]

Az interneten videofelvételek között bukkantam egy zsidó temetőben készített felvételre, amelyen az esküvők legfontosabb kelléke, a négy oszlopon nyugvó baldachin látható egy embertömeg gyűrűjében. A „Pogrzeb czy ślub? Wedding day or funeral?” (Esküvő vagy temetés?) című felvételen látható egy angol nyelvű kézzel írott szöveggel, „Feb. 29. 1920.”, datálással, a dátum fölött pedig az „Olyka Poland” olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyelországi Olyka településről van szó.[11] Az angol kézírásos szöveg valószínűleg a videón szereplő fénykép hátoldalán szerepel, s lényege, hogy az éhínség, betegségek idején az egybekelt ifjú párt a rokonok és hittestvérek tömege (fiatalok, öregek, szegények és gazdagok egyaránt) a temetőbe kísérte, hogy ott közös imával gyűjtsenek erőt az életben maradáshoz.[12] Hogy vajon az ifjú pár esküvőjére a temetőben került-e sor, vagy pedig mielőtt idejöttek, azelőtt történt, a videó alapján nem lehet kétséget kizáró választ adni. A szöveg nem egyértelmű, tehát ennek alapján akár arra is következtethetünk, hogy ebben az esetben nem a temetőben került sor az esküvőre, csupán a szertartás után kisérték ki oda a fiatal párt. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a fentebb bemutatott ungvári szokásnak egyik variánsával van dolgunk, amikor az esküvő a zsidó közösséget sújtó valamilyen csapás elhárításában játszott fontos szerepet.

Más zsidó temetőbeli esküvővel kapcsolatos adatra nem sikerült rábukkannom, azonban figyelemre méltó adalék olvasható az esküvő és a haláltánc kapcsolatához egy zsidó kereskedőasszony 18. századi memoárjában (Hameln 2000).[13] Glikl Hameln, aki élete nagy részét a Hamburg melletti Altonában töltötte, emlékirataiban részletesen leírta lánya Clevében[14] tartott fényűző esküvőjét,[15] amelyen többek közt álarcos emberek haláltáncot is bemutattak: „Utána maszkába öltözött emberek jöttek be és nagyon szép mutatványokat és mindenféle bohóckodásokat csináltak, amik mulattatásul szolgáltak. Az álöltözetesek végül egy haláltáncot adtak elő.” (Hameln 2000, 79. p.) Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen – ahogy a szerző is hangsúlyozza a kötet 94. számú lábjegyzetében – a 16. században elterjedt haláltánc keresztény eredetű műfaj, „ennek ellenére zsidó körökben is elterjedt, ráadásul örömünnepeknek lett egyik műsorszáma” (Hameln 2000, 79. p.). Ez az adat a zsidó–keresztény kulturális kölcsönhatások szempontjából is nagyon fontos adaléknak tekinthető. A haláltánc műfajának létrejötte a pestisjárványokhoz kötődik, ez a műfaj egyfajta ellenreakcióként alakult ki a járvány idején bőven arató halál ellen, rámutatva, hogy a halál nem válogat, a szegényeket és gazdagot egyaránt eléri. A középkorból számos haláltáncjelenetet ábrázoló freskót ismerünk,[16] többek közt az ausztriai Metnitz település csontházának külső falán. Ezen a településen néhány évtizede Haláltáncmúzeumot is létrehoztak, valamint – egyfajta hagyományőrzésként – évente bemutatják a haláltáncjátékot (Totentanzspiel) is (L. Juhász 2006; L. Juhász 2007).

A temetőben táncolás szokásának, illetve a temetéshez, halálhoz kötődő táncalkalmaknak gazdag néprajzi irodalma van, e témában legfontosabb magyar nyelvű összegzésnek Morvay Péter tanulmányát tekinthetjük, aki európai kontextusban foglalta össze a kapcsolódó kutatási eredményeket (Morvay 1950, 73–82. p.). Temetőbeli tánccal összekötött lakodalomról azonban nem közöl adatot.

 

A temető és az esküvő összekapcsolásának gyakorlata ma sem ismeretlen a szokáscselekmények sorában, erről az írott és elektronikus médiumokban olvasható, a ravatalozóban és temetőben napjainkban tartott esküvőkről szóló hírek is tanúskodnak. Ezúttal minimális a valószínűsége annak, hogy valamelyik ifjú párt valamilyen betegség vagy más szerencsétlenség meggátolásának célja vezérelte volna, amikor e szokatlan helyszín mellett döntött, az elérhető hírekben legalábbis ilyesmiről nem esik szó. Két kiragadott példa a napjainkban gyakorolt szokás indítékairól:

A tengerentúli Idahóban (Amerikai Egyesült Államok) egy idős pár (66 és 72 éves) 2009-ben ravatalozóban tartotta esküvőjét. A szokatlan helyszínválasztást azzal indokolták, hogy egy temetés alkalmával itt találkoztak legelőször. Mindketten 2007-ben veszítették el házastársukat.[17]

Az egyik közkedvelt magyarországi női magazin honlapján arról tudósítanak, miszerint „tőlünk nyugatra egyre több halottasház kínálja magát mint rendhagyó esküvői helyszínt, és ami ennél is meglepőbb, hogy sok pár végül valóban úgy dönt, az egyébként végső kegyeletadásra használt intézményben mondják ki a boldogító igent.”

Ebből a hírből több friss házas szokatlan döntésének hátterét is megismerhetjük:

„…Az egyik ara például a ravatalozó melletti temetőben nyugvó nagymamájához szeretett volna közel maradni élete legfontosabb napján. Egy másik pár arra hivatkozott, hogy az átlagos templomok ugyanúgy otthont adnak esküvői és temetési szertartásoknak egyaránt, tehát semmi különös nincs a dologban. A pénz is fontos tényező, a halottasházak olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, mint egy hasonló hangulatú szálloda vagy más rendezvényhelyszín. Az sem elhanyagolható szempont, hogy míg az esküvők megszervezése akár éveket is igénybe vehet, a temetéseket mindig napok alatt kell nyélbe ütni – így a halottasházak szervezői hozzá vannak szokva a gyors munkához, tehát az utolsó pillanatban is fordulhatunk hozzájuk. A legtöbb ilyen épületen egyébként sem látszik eredeti rendeltetése, és ha esküvői pompában van feldíszítve, szinte csak nevéből tudhatjuk meg, hogy más napokon milyen rendezvényekre használják. Bár sok józan érv szól a halottasház mint esküvői helyszín mellett, a legtöbben idegenkednek már csak a gondolattól is, hogy ott álljanak az oltár elé, ezért kétséges, hozzánk elér-e valaha ez a trend, vagy megmarad egy távoli ország hóbortjának.”[18] Ez izgalmas kérdés egy kutató számára is.

 

A szakirodalomban számos adalékot találhatunk az emberélet két állomása, fordulója (átmeneti rítusa): az esküvő és temetés, valamint a temető kapcsolódására vonatkozóan. Példaként említhetjük az egyik legismertebb, néhány helyen még napjainkban is gyakorolt szokást: a kiházasítatlan fiatalok jelképes esküvőjének megrendezése a temetésükön. Az elhunyt fiatalok kortársai a temetésen esküvői öltözetben jelennek meg, a lányok koszorúslányoknak, a fiúk pedig vőfélyeknek öltöznek, s e párok alkotta esküvői menet kíséri a koporsót a temetőbe. Annak függvényében, hogy az elhunyt fiú vagy lány, egy kortárs menyasszonynak, vagy pedig vőlegénynek öltözik. Az elhunyt lányt menyasszonyi ruhában, a fiút pedig vőlegényi öltözetben temetik el. Két alkalommal magam is részt vettem ilyen temetésen: 1977-ben egy gömöri bányásztelepülésen, Rudnán (Rudná) egy 25 éves fiatalemberén (L. Juhász 2002, 112–114. p.), majd szűk két évtizeddel később, az említett település szomszédágában fekvő Kőrösben (Kružná) egy fiatalember temetésén.

Számos példát hozhatnánk még a szakirodalomból a temetés és a lakodalom kapcsolódására vonatkozóan, ám ez nagyon messzire vezetne, így ettől most eltekintek.

Befejezésül viszont megemlítem még azt a temetkezéshez kapcsolódó hiedelmet, mely szerint a járvány megállítása céljából az elhunytat nem a többi sírral párhuzamosan, hanem keresztben temették el, hogy a megszokott temetkezési rendtől eltérve gátat szabjanak a járványnak. Kutatásaim során magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, egy korán polgárosodott bányásztelepülésen, a gömöri Rudnán 2000-ben és 2001-ben néhány adatközlő még emlékezett a keresztbetemetésre (L. Juhász 2002, 78. p.), s nyilván további nyomai is kideríthetőek lennének a szakirodalomból (vö. Liszka 1992, 121. p.).

 

Az ungvári zsidó temetőiben tartott esküvő, valamint a fent bemutatott temetőhöz s a temetkezéshez és esküvőhöz kötődő rítusok fontos adalékok annak prezentálására, hogy az emberélet egymástól nagymértékben különböző fordulói, s nem utolsósorban a betegségek, a halálhoz kötődő hiedelmek és rítusok összekapcsolása nem ritka; számos variációja létezik a zsidók és keresztények hit- és szokásvilágban egyaránt.

Írásomban nem vállalkozhattam az esküvő, valamint a temető és halál szokatlan és néha bizarr kapcsolódásának teljes körű összegzésére, s a különféle szokásvariációk bemutatására sem. Egy ilyen összegzéshez ugyanis jóval szélesebb körű és alaposabb kutatásra lenne szükség. Csupán a kutatás számára eddig ismeretlen zsidó folklórjelenség bemutatása, illetve e szokás ismert vagy pedig kevésbé ismert párhuzamainak, rokon (vagy annak tűnő) vonatkozásainak a felvillantása volt a célom.
 

Melléklet

 

Lakodalom – spanyol-járvány ellen…

Egy esküvő a zsidó temetőben.

„De strigis vero, quate non sunt nulla quaestio flat…”

(Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék). Származik pedig ez a felvilágosult törvényes rendelkezés – miként tudjuk – még Könyves Kálmán királytól, a XI. századból. Ma a XX. század órájának homokja pereg, tehát azóta úgy-e bár, megszabadultunk minden babonás hókuszpókusztól és ilyeneken már csak mosolyogni tudunk… Úgy-e bár? Ez természetesen nem vonatkozik a meggyőződéses hitéletre és ennek tanaira!

Ezzel szemben az ungvári ort. izr. hitközség (reméljük, csak egy része) igen érdekes módon óhajtja elűzni az Ungváron is dühöngő spanyol-járványt. Mint egyik laptársunk is egész komoly formában megírta a „spanyol-járvány” meggátlása céljából egy ifjú jegyespár künn a zsidó temetőben tartotta esküvőjét, mely cselekedetéért a hitközségtől és a Chevra Kadisa szent-egylettől 6000 korona hozományt és egyéb ajándékot kaptak. A jegyespár mindenesetre jól járt vele. Hogy azonban a spanyol-járvány bacillusai ezt respektálni fogják, ebben nem látunk elég összefüggést…

x

F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakora kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e „temetői esküvőn”. Az embereket inkább a „rendkívüliség”, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.

Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten. Csak ez az új esküvő okozott most egy kis zavart. A nevezettek anno dazumal ugyanis csak 200 pengő forintot kaptak. A régi temetői pár tehát megrövidítve érezte magát és a férj el is ment Güntzler templomi elnökhöz, hogy adná ki neki a különbözetet

Güntzler jó humorú ember és csupán ennyit válaszolt:

– Jól van, kedves barátom, magának igaza van. Csak menjen el és hozzon egy írást attól a rabbitól, aki magát akkor összeadta.

A rabbi természetesen már régen porlad. Így hát nem lett semmi a „különbözet”-ből.

Itt említjük meg, hogy az ily temetői ceremóniáknak a szent könyvekben természetesen semmi nyoma nincs.

– Nem árt, – magyarázza nekem egy hitközségi tag, – legfeljebb nem használ…

– Aztán meg stílszerű is, – toldja meg egy úgy látszik kevésbé megelégedett férj, – mert ha az ember megnősült, a féllábbal úgyis már a – sírban van…

Általában ily irányban folyik a társalgás. Amott egy vállalkozó szellemű ifjú váltig azt hajtogatja, hogy ő hajlandó a híd alatt is megesküdni 6000 k-ért, csak az asszony legyen jó…

Igy várjuk az ifjú párt, amely előkelően késik. Közben elhelyezkednek a fotográfusok is a baldachin közelében, csak épp a mozi-operatőrök hiányoznak.

Basa Péter fényképész néhány igen sikerült fényképe látható a kirakatokban.

x

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Ragina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha.

Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás, – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…

x

Ragyogó napsugárban indul az emberáradat hazafelé. A temető pedig valóban festőien szép, egyes részei különösen teljesen keleti török temetőkertre emlékeztet. Mondom is az egyik elöljárósági tagnak:

– Uram, hisz itt tán még pihenni is élvezet!

– Tessék csak hagyni, jobb azért egyelőre odahaza a paplanos ágyban…

A robogó kocsiktól alig lehet közlekedni. Csak úgy akaratlanul eszembe jut, hogy azt a 6000 koronát meg egyéb kiadásokat nem-e jobb szappanra meg lysoformra költeni a szegény zsidóság számára?

Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol-járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…

(p. a.)

(Ung, 1918. október 27., 12. p.)

 

 A közönség köréből.

Lakodalom – a spanyol járvány ellen

Esküvő a zsidó temetőben

Ily címmel az „Ung” múlt számában egy cikk jelent meg, mely szatirizáló tendenciája mellett a tévedésektől sem egészen ment.

A cikkíró úr, Kálmán királynak a boszorkányságról tett nyilatkozatát idézi és fejtegetéseiben oda konkludál, hogy az ungvári ort. izr. hitközség még a XX-ik század felvilágosult atmoszférájában sem tudott szabadulni a babona lidércnyomása alól. Ezt az egész aktust tehát babonának minősíti. Laikusnak érzem magamat ahhoz, hogy a cikkíró úrral e tárgy fölött polémiába bocsátkozzam. De álljon itt egy, mindkettőnknél sokkal authentikusabb s ezen ceremónia elbírálására sokkal hivatottabb egyén, a miskolci főrabbi, Austerlitz Sámuel nyilatkozata, mely az Egyenlőség e heti számában jelent meg. S amely szóról szóra így hangzik:

„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”

A miskolci főrabbi felvilágosítása tehát minden kétkedőnek megnyugtatásul szolgálhat. A cikknek a babonára vonatkozó része tehát el van intézve. Ami engem különösen megszólaltat, az a cikknek speciáliter a mi hitközségünket jellemző részletei. A cikkíró úr a lakodalom-rendezést ugyanis a hitközségnek imputálja. Erre nézve, valamint a hitközséget érintő többi részletekre nézve, mint a hitközség egyik elöljárósági tagja a következőket jegyzem meg: A lakodalomrendezés – noha félre nem magyarázható nemes célt szolgált – nem a hitközség képviseletének határozatából született meg, hanem egynéhány hitbuzgó és jólelkű nő magánmozgalmából, melyet a hitközség – tekintve, hogy amúgy is egy szegény pár kiházasításáról lévén szó – pénzbelileg támogatott. Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy a 6000 koronát nem szappan és lysoformra adták, mert már fertőtlenítőszerre sincs szükség…

Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet. A cikkíró még az alrabbinak beszéde befejeztéveli fohászát kritizálja. Szerinte az alrabbi fohászában a járvány elmúlását csak Israel népére kérte. Hát ez – bocsánatot kérek, tévedés.

Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg. Hogy Israelről tett többször említést, az a héber idézetek természetében rejlik, mert hiszen zsidó szertartás volt, de egyébként csak sablon, mint pl. a „magyarok Istene”.

Ungvár, 1918, okt. 28.

Deutsch Jenő

(Ung, 1918. november 3., 3. p.)

 

 

Esküvő a temetőben.

Miskolcról írják nekünk: A múlt héten többen jelentek meg a miskolci orth. izr. hitközség elnökének, dr. Halmos Gézánál, gyűjtőívet prezentáltak neki és annak körözéséhez a hitközség engedélyét kérték. A gyűjtés célja egy szegény házaspár kiházasítása volt, melynek esküvője a járványra való tekintettel régi zsidó szokás szerint a temetőben lenne tartandó. Mielőtt az elnök beleegyezett a gyűjtésbe, a főrabbihoz Austerlitz Sámuelhez fordult, aki következőkben informálta őt e szokás mibenlétéről: „Ősrégi zsidó szokás, járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, aminthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyet nem találni. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, mintegy kifejezésre juttatva: íme dacára a járványnak Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, meg vagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához: az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embereknek nem szabad csüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében a temetőben, nem félünk. Emberek, ti se féljetek és ne csüggedjetek, él az isten, ő velük van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények gyámolítására, jótékonyságot könyörületességet gyakorolnak, hogy az isten is könyörüljön meg rajtunk.”

E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe, annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”

(Egyenlőség, 1918. október 26., 11. p.)

 

 

Lakodalom a zsidó temetőben.[19]

Több mint 600 évvel ezelőtt pestis pusztított Európában, amely Krakkót sem kímélte. A járvány oly mértékben tizedelte a lakosságot, hogy egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gyűjtötte volna be több száz áldozatból álló szörnyű aratását. A halottak között öregek, fiatalok, nők és ártatlan gyermekek egyaránt voltak. A város utcái sivárak és kihaltak voltak, s azok, akik még életben maradtak, otthon ültek a gondosan bezárt ablakok és ajtók mögött abban a reményben, hogy a pestis szörnyűséges keze így nem éri el őket. Az óvintézkedések azonban fölöslegesnek bizonyultak. A halál angyala egymás után látogatta meg a házakat, otthonokat, és a nyitott ablakon át minden reggel hallani lehetett a hozzátartozójukat sirató emberek hangos jajgatását.

A zsidónegyed zsinagógáiban Istenhez imádkoztak, hogy végre fordítsa el tőlük haragját . A gazdagok, akik eddig általában érzéketlenek voltak a szerencsétlen emberek sorsa iránt, most félelmüktől vezérelve szívesen adakoztak a szegényeknek. Azonban sem az imádságok, sem pedig más jótétemények sem tudtak gátat szabni a járványnak, amely fúriaként tombolt a városban.

Amíg egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jutott, véget lehet vetni a pestisnek, ha a falusi vagy városi zsidó közösség költségére, a zsidó temetőben tartanák a nyomorékok lakodalmát. A krakkói zsidóság utolsó mentőöveként kapaszkodtak ebbe az ötletbe. A zsidó hitközség pénztárából egy nagyobb összeget szavaztak meg az esküvőre, s lázas készülődésbe kezdtek. Csak egyetlen probléma merült fel közben: a nagy készülődés, az ételek elkészítése és a chuppe felállítása során csak egy kérdés vetődött fel, senkinek se jutott eszébe, hogy ki legyen az a pár, amelynek majd a baldachin alá kell állnia. Lázasan keresni kezdték a párt. A férfiak úgy döntöttek, hogy a szegényházbeli, fél szemére megvakult Feifel legyen a vőlegény. Az asszonyok választása a sánta Ryfkára esett.

Így került e két személy egy péntek délutánon a chuppe alá a zsidó temetőben. Feifel egy bádoggyűrűt húzott Ryfka ujjára, majd széttaposott egy borospoharat, miközben az összegyűlt tömeg teli torokból kiáltotta: Mazel tov. Ezután teljes gőzzel kezdetét vette a szórakozás. A zene és tánc teljesen elfeledtette velük a gondokat és a járványt is.

A vendégek egyszer csak észrevették, hogy az égbolt besötétedett fölöttük, s a nap, amely átadta helyét a holdnak és a csillagoknak, mely a Sabbat kezdetét jelentette, már régen lebukott. Az isteni parancs ellen elkövetett nagy bűn volt ez, amelyért a vidám vendégsereg meg is kapta büntetését.

A táncot járó lábak alatt süllyedni kezdett a föld, a zene hirtelen abbamaradt, s valamennyien kővé dermedtek, amikor tudatosították, hogy a föld remeg a lábuk alatt. Az hirtelen megnyílt, s egy másodperc alatt mindnyájukat elnyelte.

Hatalmas csend borult a temetőre és az egész zsidónegyedre. Olyan szörnyű csend volt ez, amihez hasonló csak a teremtés első napjaiban lehetett, mielőtt még a fény beragyogta volna a földet, s mielőtt élettel telítődött volna.

Ez azt jelentette, hogy ettől fogva tilos volt pénteken házasodni, s ebben a temetőben bárkit is eltemetni ezentúl. A temetőkaput befalazták, s ennek így kell maradnia egészen a mostani évszázadik, egészen a nagy háború kezdetéig. (Basiura 2004, 99–101. p.)

 
Felhasznált irodalom

 

Basiura, Ewa 2004. Das legendäre Krakau. Bekannte und unbekannte Geschichten. Kraków, Storyteller Verlag.

Hameln, Glikl 2000. Emlékiratai. Fordította, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Jólesz László. Budapest, Athenaeum.

L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./

L. Juhász Ilona 2006. Haláltánc-ábrázolások és haláltáncjáték. Egy középkori pantomimjáték utóélete. Vasárnap, 39. évf. 43. sz., 12–13. p.

L. Juhász Ilona 2007. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica, 9. évf. 1. sz., 28–29. p.

L. Juhász Ilona 2011. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia, 40., 211–218. p.

Liszka József 1992. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatási Program /A Magyarságkutatás könyvtára, XII./

Morvay Péter 1951. A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához. Ethnographia, 62., 73–82. p.

Scheiber Sándor 1986. Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, Makkabi.

Schnitzer Ármin 1904. Jüdische Kulturbilder (aus meinem Leben). Wien, L. Beck und Sohn.

Ujvári Péter (szerk.) 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makkabi.

 

 

 

Ilona L. Juhász

Wedding and bridal in a cemetery. Contributions to the Jewish folklore

The author has found three articles about a wedding ceremony of a young Jewish couple held in a cemetery, which appeared in a series of the Ung paper published in 1918 in Uzhgorod. The aim of the ritual held in an unusual place was to halt the spreading of the Spanish flue pandemic taking so many fatal victims by then. According to the Jewish folk belief, a wedding held in a cemetery will stop the spread of the disease. The cemetery bridal attracted great attention, and, to clarify certain misunderstandings, the rabbi of Uzhgorod gave a position on the deal himself. The author presents, describes the transition rites according to the press reports and mentions some similar examples from other regions connected with cemetery customs and points out interconnections between a bridal and funeral, bridal and cemetery in the Jewish people´s faith. In the annex, the mentioned articles are also attached nearly in their full content, to give a picture according to them on the spirit of the times and to make us have a nuanced sense on the differences between the Jewish folk faith and Jewish religious laws.



[1] Felvidéki Hírlap, 1913. január 12., 2. p.

[2] Az idézet újságcikkeket betűhíven közlöm, az elírásokat, hibákat nem javítottam ki.

[3] Ung, 1918. október 22., 2. p.

[4] A cikket teljes terjedelmében lásd a Mellékletben!

[5] Az első világháború idején ez volt a legismertebb és legelterjedtebb fertőtlenítőszer.

[6] Az írást teljes terjedelmében lásd a Mellékletben!

[7] A cikket lásd a Mellékletben!

[8] Esküvő a temetőben. Egyenlőség, 1918. 10. 26., 11. p.

[9] A zsidó vallásban a Sabat, azaz a szombat, a hét hetedik napja, ünnepnap, s nagyon szigorú munkaszüneti napnak számit. A zsidó szombat pénteken naplemente után veszi kezdetét, s a családanya gyertyagyújtással avatja fel ezt a napot (Ujvári 2000, 865. p.).

[10] A legenda majdnem teljes szövegének magyar nyelvű fordítását lásd a Mellékletben!

[11] A település 1938-ban a Szovjetunióhoz került, ma Ukrajna része.

[13] Az 1646-ban született Glickl Hameln (1646–1719) héber betűkkel, „jüdisch-deutsch” nyelven írta visszaemlékezéseit, 1896-ban Majna-Frankfurtban Kaufman Dávid jelentette meg, majd legközelebb 1923-ban, majd 1980-ban a Jüdischer Verlag kiadásában jelent meg. Ezt fordította magyar nyelvre Jólesz László, felhasználva az eredeti lábjegyzeteket is. A memoár számos értékes adatot tartalmaz a zsidó polgárság szokásaira, életmódjára, ünnepeire, társadalmi kapcsolataira stb. vonatkozóan.

[14] Napjainkban a Kleve nevet viseli, a német–holland határon fekvő város Észak-Rajna-Vesztfáliában.

[15] A Clevében tartott esküvő külön érdekessége, hogy részt vett rajta Frigyes választófejedelem is, aki abban az időben éppen ebben a városban tartózkodott (Hameln 2000, 77–78. p.)

[16] Bővebben lásd pl. Corvisier, André: Tance smrti. Praha, Volvox Globator, 2002.

[17] www.rtlklub.hu/hirek/bizarr/cikk/247444 (letöltve: 2010. december 27.)

[19] L. Juhász Ilona fordítása

100 ezer alkoholista Kárpátalján

Kárpátalja szenvedélybetegségekben illetékes főorvosa szerint az ukrajnai megyében 100 ezerre tehető az alkoholfüggők száma.

Vaszil Krucsanica, a Kárpátalja megyei szenvedélybeteg-gondozó főorvosa keddi ungvári sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a régióban hivatalosan 19,5 ezer alkoholfüggő beteget tartanak nyilván. Úgy vélte azonban, hogy ez a szám nem fedi a valóságot, azt szerinte legalább öttel kell megszorozni a realitáshoz közelebb álló kép kialakításához – adta hírül a zakarpattya.net.ua kárpátaljai hírportál.    

A kárpátaljai főorvos azt is közölte, hogy az 1,3 milliós Kárpátalján 250 kábítószerfüggőt tartanak hivatalosan nyilván. Hozzátette: a hivatalos statisztikai adatokban csak azok a betegek szerepelnek, akik az állami egészségügy vagy a rendvédelmi szervek látókörébe kerültek.    

Krucsanica kifejtette, hogy véleménye szerint az Ukrajnában hivatalosan nyilvántartott 900 ezer alkoholista mindössze a "jéghegy csúcsát" jelenti. Szerinte a statisztikai adatokat ebben az esetben is öttel kell beszorozni, hogy valós képet lehessen alkotni.

(MTI)

Az év könyve lett a kétnyelvű Kárpátalja-monográfia

Az év legjobb könyve lett Kárpátalján a régió történetét magyar és ukrán szemszögből interpretáló, két nyelven kiadott tanulmánykötet ukrán változata.

Az idei év legjobb kárpátaljai könyvéért járó díjat a legnagyobb ungvári könyvesboltban rendezett ortodox Mikulás-napi könyvfesztiválon adták át a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra című kiadvány ukrán nyelvű változatát gondozó három szerkesztőnek. A magyar és ukrán szerzők által írt tanulmányokat tartalmazó, a témáját és annak megközelítési módját tekintve úttörőnek számító kötet magyar és ukrán nyelven jelent meg idén tavasszal - adta hírül csütörtökön a karpatnews.in.ua kárpátaljai hírportál.

A díjátadási ünnepségen az ukrán nyelvű kötetet sajtó alá rendező Roman Oficinszkij, az Ungvári Nemzeti Egyetem történész professzora hangsúlyozta: a kárpátaljai történelem 90 évét feldolgozó könyv sikert aratott a régió oktatási intézményeinek diákjai és tanárai körében, és tetszéssel fogadta azt a térség múltja iránt érdeklődő olvasóközönség is. Kifejtette: ukrán részről remélik, hogy az elkezdett ukrán-magyar közös munkának lesz folytatása, hiszen a kötet anyagát létrehozó alkotói közösség készen áll erre.

A kétnyelvű történeti monográfia az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete, valamint a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakembereinek együttműködésével készült. A kötet összeállítóinak célja az volt, hogy a magyarul és ukránul megjelentetett tanulmányokkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti látószögeket.

A két évig tartó munka eredményeként elkészült könyv négy fejezetben tárgyalja a huszadik században több állam fennhatósága alá került Kárpátalja történetét Csehszlovákia, Magyarország, a Szovjetunió és Ukrajna kötelékében. Emellett a szerzők közöttük öt magyarországi és hat Ukrajnában élő magyar társadalomtudós a hagyományos történeti korszak szerinti tagoláson kívül külön részt szenteltek az elmúlt évszázad nyelvpolitikai törekvéseinek és változásainak.

(MTI)


A könyvről részletesebben:

Kárpátalja 1919–2009 / Закарпаття 1919–2009 років

Ki az ukrán: én vagy te?

Újabb politikai pengeváltás az ukrán nyelv körül

Az Anyanyelv világnapja (február 21.) ismét alkalmat adott az ukrán politikusoknak arra, hogy egymásnak essenek a nyelvi kérdés okán.

Az ellenzékbe szorult, bűnvádi eljárás alá vont Julija Timosenko az Anyanyelv világnapján a nyilvánossághoz fordult az ukrán nyelv védelmében.

 

A korrespondent.net hírportálon is közzétett felhívásban az egykori miniszterelnök kijelenti: a jelenlegi ukrán hatalom „háborút folytat Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrainka, Ivan Franko nyelve ellen”. Az ukrán irodalom klasszikusainak megidézése mellett a sajátos hajviseletéről világszerte közismertté vált politikus azzal vádolja Viktor Janukovics elnököt, hogy számára az ukrán nyelv nem képvisel értéket, amit az is jelez, hogy a hozzá közel álló kormányzati politikusok, a hatalompárti állami köztisztviselők nagy része hivatali időben sem használja az államnyelvet.

A BJUT politikai mozgalom vezetője arra kérte az állampolgárokat, hogy tegyenek meg mindent a jelenlegi hatalom által veszélybe sodort ukrán nyelv megvédése érdekében: fizessék elő az ukrán lapokat, vásároljanak ukrán szépirodalmat, hallgassanak ukrán nyelvű rádióadásokat, beszéljenek ukrán nyelven gyermekeikkel, családtagjaikkal, barátaikkal. Az orosz ajkú lakosságot pedig – akik a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Ukrajna lakosságának 29,6%-át teszik ki – arra szólította fel, hogy tanuljanak meg ukránul. 

Timosenko asszony elmondta azt is, hogy ő is csak felnőttként sajátította el az ukrán nyelvet, hiszen orosz nyelvű régióban született. A volt miniszterelnök 2010. július 6-án tett nyilatkozatában kijelentette: az orosz ajkú kelet-ukrajnaiaknak valójában nem kell a nulláról tanulniuk az ukrán nyelvet, hanem csupán fel kell idézniük azt „a genetikai emlékezetből”. „Az ukrán nyelv bennünk van” – mondta meggyőződéssel az egyébként orosz anyanyelvű, s ukránul csupán a nagypolitikában való megjelenése során megtanult politikus.

Timosenkonak a nemzethez intézett legújabb felhívásában hangsúlyos rész az, melyben kijelenti: Ukrajnának csupán egyetlen államnyelve lehet, mégpedig az ukrán. Az egyetlen államnyelv megőrzésére nem azért van szükség, hogy más nyelveket kiszorítson a használatból tette hozzá a politikus, hanem azért, hogy Ukrajna és az ukrán nemzet végre lerázza magáról az egykori szovjet gyarmatosító politika máig érzékelhető hatásait.

Anna Herman, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője nem maradt adósa Timosenkonak (l.: itt). A hatalom képviselője az ellenzéki politikus szavait kommentálva elmondta, hogy Julija Timosenko soha nem beszélt ukránul saját gyermekeivel, ennek ő számtalan alkalommal fültanúja volt, így hát az ellenzéki politikusnak az állami nyelvpolitikát bíráló szavait sem lehet komolyan venni. Hozzátette továbbá Herman azt is, hogy az ellenzék nem hajlandó tudomást venni arról, hogy Janukovics elnök egyre jobban beszéli az államnyelvet. Az ukrán nyelvet féltő Timosenko asszonyról ellenben kijelentette, hogy az ellenzéki politikus maga sem beszél jól ukránul, hiszen egyértelműen oroszos kiejtéssel beszéli a nyelvet.

Nincs abban semmi különös, vélte Herman, hogy Timosenko és elvbarátai kisajátítják maguknak a nemzeti ideológiát, a nemzeti retorikát és eszmét, s az ukrán nyelv egyedüli védelmezőiként állítják be magukat, miközben mindenki másban az államnyelv fenyegetőit vélik felfedezni. „Ők mind neofiták – idézi a magas rangú állami hivatalnokot a sajtó –, a neofiták pedig mindig kategorikusak, és mindig úgy látják, hogy náluk senki sem odaadóbb”.

Az ukrán nyelv kapcsán kibontakozó újabb politikai adok-kapok hátterét az adja, hogy Ukrajna nyelvi helyzetét az ukrán politikai élet szereplői alapvetően kétféle megközelítésben látják és láttatják. A Csernicskó István szerkesztésében a közelmúltban megjelent Nyelvek, helyzetek, emberek című kötet elemzése szerint e téren az egyik oldalon a 2004-es „narancsos forradalom” révén hatalomra jutott erők állnak. Szerintük az ország nyelvi helyzete deformált, melyet az állami nyelvpolitikának ki kell igazítania, mert a cári Oroszország és a Szovjetunió által erőltetett orosz nyelv máig dominánsabb, mint az ukrán.

Ennek a nemzeti beállítottságú politikai elitnek a központi gondolata, hogy az ukrán nyelv a formálódó egységes ukrán politikai nemzet egyik kiemelt szimbóluma, ezért mindazok, akik két államnyelv mellett érvelnek, vagy akik úgy vélik, hogy a kisebbségi nyelveknek hivatalos státust kell biztosítani, azok voltaképpen az új ukrán állameszme ellen, az egységes nemzet és az állami integritás ellen foglalnak állást.

A másik álláspont hívei főként az oroszbarátnak tekintett, magukat demokratikus jogvédőként beállítók soraiból kerülnek ki. Szerintük Ukrajna nyelvpolitikáját a jelenlegi valós nyelvi helyzetre kell alapozni, az oroszt a második államnyelv státusába kell emelni. Az érvelés fontos eleme, hogy az erőszakos ukránosítás veszélyezteti az oroszajkú lakosság nyelvi és nemzetiségi jogait, fenyegeti a demokráciát, az emberi jogokat, az ukrán nyelv pozícióinak erősítése háttérbe szorítja az orosz nyelvet.

A két, egymással ellentétes nyelvpolitikai jövőkép mögött szinte teljesen azonos erőforrásokkal rendelkező, egymással szembenálló politikai tábor áll, állapítja meg az idézett kötet: az elsőnek Viktor Juscsenko és Julija Timosenko, a másodiknak Viktor Janukovics a központi alakja. Az egyik tábornak a dominánsan ukrán nyelvű északon és nyugaton, illetve részben az ország középső régióiban (Kijev és környéke) van a szavazóbázisa, a másiknak a jellemzően orosz nyelvű délen és keleten. Az ország nyelvi, nyelvhasználati megosztottsága tehát egyben politikai preferenciát is jelent, s ez törésvonal a választások során is jelentkezik.

„A kiélezett és bizonytalan ukrajnai politikai helyzetben, ahol az utóbbi években rendkívüli elnöki és országgyűlési választások követik egymást, s ahol a 450 fős parlamentben a többség gyakran öt-hat szavazaton múlik, és a koalíció felbomlása állandóan fenyegeti a kormányzó többséget, a tömegeket mozgósítani képes nyelvi kérdés elképzelhetetlen mértékben átpolitizálttá vált. A nyelvi kártya már a legelső ukrán választásokon megjelent a kampányban, s ez azóta sincs másként” – világítja meg a nyelvi kérdés politikai hátterét Csernicskó István kárpátaljai magyar nyelvész.

A nyelvi kérdés politikai súlyát jelzi, hogy ennek kapcsán az utóbbi időben az ország mindhárom exelnöke is megszólalt. A független Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk szerint (nyilatkozatát lásd itt) az ország kétnyelvűsége Ukrajna egységét veszélyezteti. Aligha sikerül Janukovicsnak megváltoztatnia az Alkotmányt és a nyelvtörvényt, véli, hisz ehhez kétharmados parlamenti többség kell.

Annak idején Kucsmának is szándékában állt az orosz második államnyelvi státusba emelése, emlékeztet Kravcsuk, ám aztán elállt ettől a tervétől, mert megértette, hogy akkor csupán az ország déli és keleti felének elnöke lesz, és Ukrajna kettészakadása katasztrofális mérteket ölt: egyik része ukránul, másik oroszul fog beszélni. Másrészt, figyelmeztet az exelnök, a nyelvi kérdés választások előtt mindig előkerül, ha fel kell tüzelni a választókat, majd a kampány végeztével mindenki igyekszik félretenni ezt a kényes kérdést.

A Kravcsukot az elnöki székben követő Leonyid Kucsma szerint Ukrajnának csak egy államnyelve lehet, de az orosznak biztosítani kell a regionális nyelv státusát, s az orosz nem lehet idegen nyelv Ukrajnában. Juscsenko külön vezércikket szentelt a nyelvkérdésnek a Deny c. lapban. Meggyőződése, hogy a két államnyelv bevezetése éppúgy az ország és a nemzet egységét veszélyezteti, mint az, ha az orosz hivatalos nyelvként funkcionálhat Ukrajnában.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által a közelmúltban kiadott fent említett kötetben Csernicskó arra is felhívja a figyelmet, hogy az ukrán politikusokat gyakran az sem zavarja az ukrán nyelv iránt érzett aggodalmaik kifejezésében, hogy nagy részük nem vagy eléggé gyengén beszél ukránul, függetlenül attól, melyik politikai oldalon állnak.

Mikola Azarov, Ukrajna jelenlegi miniszterelnöke saját bevallása szerint igyekszik megtanulni az államnyelvet. 2010 októberében azonban újságírói kérdésre válaszolva a kormányfő kifejtette, hogy szerinte nem ront a megítélésén az, hogy nem tud ukránul. Elmondta továbbá, hogy korábban nyelvtanár foglalkozott vele, hogy mielőbb elsajátítsa az ukrán nyelvet, de ma már lemondott erről, hiszen munkaideje egyik felében ukrán nyelvű dokumentumokat olvas, a másik részében pedig ukrán nyelven folyó megbeszéléseken vesz részt, azaz egész nap ukrán nyelvi közegben van. Viktor Janukovics államfő – akiről 2007-ben, amikor még miniszterelnökként tevékenykedett, szintén azt írta a sajtó, hogy már erősen nekilátott az ukrán nyelv elsajátításának  – a közelmúltban arra utasította Anatolij Mogiljevics belügyminisztert, hogy két hónap alatt tanuljon meg ukránul . A belügyi tárcavezetőnek természetesen nem sikerült két hónap alatt eleget tennie az elnöki utasításnak (l. itt). Ukrajna legfőbb ügyésze sem maradhatott ki a nyelvi csetepatéból, ezért az elmúlt év végén olyan utasítást adott az ország ügyészeinek, hogy mihamarabb sajátítsák el az államnyelvet. A nemzeti elkötelezettségű Viktor Juscsenko és egykori narancsos harcostársa, Julija Timosenko ukrán nyelvtudásáról a HVG is cikkezett (2008/40. szám).

Nyelv és hatalom kérdése tehát szoros kapcsolatban van Ukrajnában, a nyelvi kérdés átpolitizáltsága pedig oly fokú, hogy apropóján még az Anyanyelv világnapja kapcsán is képes az ellenzék és a hatalom egymásnak esni.

Hodinka Antal Intézet

kárpátalja.ma

_____________________________________

releváns internetes tartalom

Magyar-ukrán közös monográfia Kárpátaljáról

Kárpátalja elmúlt száz évének történelmi, politikai és kulturális szintézisét adja az a magyarul és ukránul is megjelent új tanulmánykötet, amely az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete együttműködéséből született. A szerzők célja az volt, hogy összefoglalójukkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti látószögeket.

„A magyar és ukrán szakemberek között, falként tornyosuló elzártságot akartuk áttörni egy olyan könyvvel, amely irányjelző lehet a további kutatásokhoz is” - mondta az mta.hu-nak nyilatkozva Fedinec Csilla, a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra című kiadvány egyik szerkesztője, az MTA Entikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársa arról a kötetről, amely két éves közös munka után a napokban jelent meg magyarul és ukránul, két kötetben, Magyarországon és Ukrajnában egyaránt.

A magyar történész szerint a mű szerzői igyekeztek hidat építeni a régióval kapcsolatos magyar és ukrán nyelvű tudományosság között. A két közeg, a két nemzeti historiográfia eddigi kapcsolódási pontjai ugyanis nehezen felismerhetőek. Alig épülnek egymásra, s mind ez idáig sokkal inkább egymás mellett léteztek, a párbeszéd, a szakmai vita lehetősége és igénye nélkül.

Nézegessen képeket Kárpátaljáról!

„A magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia lényegében a már meglévő tudásanyag összefoglalása. Még a lábjegyzeteket is elhagytuk, mégpedig abból a határozott megfontolásból, hogy egyértelművé váljék, - a kötet célja nem a historiográfiai vonatkozások, a kutatói dilemmák bemutatása, hanem a szintézisre törekvés” - hangsúlyozta az MTA kutatója, aki szerint a magyar kezdeményezést nyitottan, együttműködésre készen fogadták az ukrajnai szakemberek. A monográfia - amelyet Fedinec Csilla mellett Vehes Mikola, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora, történész szerkesztett - 26 szerző, közöttük 5 magyarországi és 6 Ukrajnában élő magyar társadalomtudós írt.

A közös munka eredménye egy több mint hatszáz oldalas kötet, amely négy fejezetben tárgyalja a huszadik században több állam fennhatósága alá került Kárpátalja történetét az első világháborútól kezdve a Csehszlovák Köztársaságban, Magyarországon, a Szovjetunióban és Ukrajnában. A szerzők a hagyományos történeti korszak szerinti tagoláson kívül külön részt szenteltek az elmúlt évszázad nyelvpolitikai törekvéseinek és változásainak. A kötet tehát nem csupán politikatörténeti összefoglaló, hanem egyúttal a régió gazdaságának, társadalmának és kulturális életének átfogó képét is adja. A negyedik fejezetben pedig egy 180 oldalas tanulmány az elmúlt két évtized legfontosabb fejleményeit dolgozza fel.
 
A szerkesztő a kettős kiadvány jelentőségéről szólva azt hangsúlyozta: a monográfia nem csupán azért fontos, mert két különböző tudományos   ismeretanyagot mutat be együtt, hanem szemléletformáló is, hiszen egy régió szerkezetén belül ad betekintést az ukrán olvasónak a kárpátaljai magyarságról. A magyar olvasó pedig - végre - nem pusztán egy zárványként értelmezheti a kárpátaljai magyar problematikát, hanem egy régió évszázados társadalmi, intézményi szerkezetváltozásában. Fedinec Csilla kiemelte, hogy a két legkritikusabb pontot, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az 1939-1944 közti időszakot  a két nemzeti történetírást képviselő kutatók egymást kiegészítő alfejezetekben együtt oldották meg.

Arra a kérdésre, hogy a jövőben várható-e hasonló kiadvány például a magyar-szlovák vagy magyar-román közös múltról a történész úgy vélte: egy ilyen munka nagyon fontos feltétele, hogy egy-egy fogalomhoz ugyanazt a tartalmat kösse mindkét fél. Szerinte jelenleg ez még nem mondható el például a szlovák-magyar tudományos kapcsolatokban, de felhívta a figyelmet arra, hogy a német-francia történészek példája nyomán a magyar és szlovák kutatók is elkezdtek közösen írni egy olyan középiskolai történelem tankönyvet, amely tükrözi mindkét ország szakembereinek tudományos eredményeit és nézeteit.

(forrás)
 

Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége

A kényes kérdéseket sem kerüli el az Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége címmel ukrán nyelven megjelent kötet. A könyv kitér Ukrajna nyelvi és politikai megosztottságára, az ukrán-orosz nyelvi, kulturális és gazdasági ellentétekre, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakra éppúgy, mint az ukrán kisebbségi és nyelvi jogi szabályozás ellentmondásaira, vagy a ruszin nemzetiség és nyelv kérdéskörére.
A kötet szerzőinek (Melnyik Szvitlana ukrán nyelvész, a Kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és kárpátaljai magyar kollégája, Csernicskó István, a beregszászi Rákóczi Főiskola tanára) együttműködése azt igazolja, hogy lehetséges és szükséges a többség és kisebbség közötti szakmai párbeszéd.
(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. .Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)


A könyv teljes anyagának Етнічне та мовне розмаїття України - Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége


A könyv adatai és ukrán fülszövege:

Мельник С., Черничко С.

ЕТНІЧНА ТА МОВНА РОЗМАЇТТЯ УКРАЇНИ
Аналітичний огляд ситуації

Ужгород, ПоліПрінт, 2010. 164 с.

В монографії розглядаються демографічне становище і правовий стан, аналізується освітня система національних та мовних меншин України, представляються теоретичні і практичні питання етнічної та мовної різноманітності держави. Робота виконана у рамках проекту „Поширення лінгвістичної відмінності: проспект підтримки та відродження мов у новій Європі” (Dimensions of Linguistic Otherness: Prospects of Maintenance and Revitalization of Minority Languages).


A könyről több megtudható a Kárpátalja.ma portál cikkéből:

Monográfia Ukrajna nyelvi és etnikai sokszínűségéről

Viktor Juscsenko, a független Ukrajna harmadik elnöke a Deny c. lap tavaly október hatodikai számában Akié nyelv, azé a hatalom címmel publikált vezércikkében (day.kiev) azt állítja, hogy Ukrajna klasszikus monoetnikus állam, melynek csupán egyetlen államnyelve és hivatalos nyelve lehet, mégpedig az ukrán. Ehhez képest merőben más álláspontot képvisel az a szerzőpáros, mely Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűségéről szóló monográfiát jelentetett meg a közelmúltban.

Melnyik Szvitlana, a kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és Csernicskó István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára közös ukrán nyelvű könyve bemutatja az ország nemzetiségi és nyelvi közösségeit, elemzi az ukrajnai kisebbségi és nyelvi jogi szabályozást, és kiemelt figyelmet fordít a kisebbségi közösségek anyanyelvi oktatására.

A szerzők nem kerülik el a kényes kérdéseket sem. Részletesen elemzik az ország nyelvi és politikai alapú kettészakadását, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakat, az ukrán–orosz nyelvi, politikai és gazdasági pozícióharcokat, az egyes nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek helyzetét, problémáit. Ezen belül kitérnek például a ruszin nemzetiség és nyelv kérdésére is. Külön alfejezet foglalkozik az államnyelv oktatásának kérdéskörével a kisebbségi nyelven oktató iskolákban, és bemutatják a narancsos forradalom után hatalomra jutott nemzeti erők nemzetállam-építési törekvéseit és nyelvi nacionalizmusát. Az összefoglaló fejezetben arra is kísérletet tesznek, hogy javaslatokat fogalmazzanak meg arról, szerintük hogyan lehetne közelebb jutni az Ukrajnában erősen átpolitizált nyelvi kérdés megnyugtató rendezéséhez.

A 164 oldalas összefoglaló kötet egyik legfőbb érdekessége és értéke az, hogy egy kijevi, a többségi etnikumot képviselő és egy kárpátaljai, kisebbségi nyelvész közös munkájáról van szó. A könyv tehát példája annak, hogy lehetséges a szakmai párbeszéd többség és kisebbség között, a tudományosan igazolható tényekhez ragaszkodva meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, melyek révén elfogulatlan és szakszerű leírás készíthető még akár Ukrajna egyáltalán nem egyszerű nyelvi helyzetéről is.

(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)

Kárpátalja.ma


A könyv teljes anyaga itt érhető el: Етнічне та мовне розмаїття України - Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége

Más: Keresőmarketing - Google keresőoptimalizálás

Magyarok egymás ellen Kárpátalján - választások Ukrajnában

Medgyesi Ádám  - Kitekintő, 2010.okt.29.:

A napokban leginkább az európai integrációhoz és Oroszországhoz való viszonyának kérdései kapcsán figyelt Ukrajnára a közvélemény. Október 31-én azonban önkormányzati választásokat tartanak északkeleti szomszédunknál is. Országosan a régiók pártja várható befutónak, Kárpátalján az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt (UMDP) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) egymás ellen küzd majd a helyi érdekek képviseletéért.

 

A kampány

Országos szinten nem beszélhetünk felfokozott indulatoktól fűtött kampányról. Feltehető, hogy ez a megrövidített kampányidőszaknak köszönhető. Természetesen a negatív kampány, a másik lejáratásának szándéka ezúttal sem maradt el pártok eszköztárából. Julija Timosenko ki is jelentette, hogy már érvénytelennek tekinti a választások eredményét, köszönhetően a feltehető visszaéléseknek, melyek többnyire a volt kormányfő asszony pártját érintették. Timosenko szavaival élve a lembergi és kijevi területen, valamint Ternopilban Janukovics utasítására a Batykivscsina álpártjait jegyezték be. Valamint az is tény, hogy a legtöbb visszautasított jelöltet is ez a párt jegyzi.

Természetesen Janukovics tisztességes választásokat ígért: "Kiváltképp érdekeltek vagyunk abban, hogy a választások átláthatóak és demokratikusak legyenek. Mindent megteszek azért, hogy ez így is legyen". Ennek biztosítására pedig a külügyminisztérium EBESZ és Európa Tanács képviselőket hívott. Bár a cél az volt, hogy a megbízottak megfelelő hatáskörrel rendelkezzenek a kampány, illetve a választások alatt, ennek ellenére úgy látszik a fenti esetek kikerültek a figyelem középpontjából. Az is előfordulhat azonban, hogy Timosenko ellenkampányáról beszélhetünk, amikor a politikai ellenfelet igyekszik korrupció gyanújába keverni. Ukrajnában sem a korrupció, sem az ilyen jellegű politika nem ritka.

Kárpátalján a nacionalisták folyamodtak agresszivitáshoz, és indítottak támadást a választás előtt egy héttel szavaztok reményében az „ukrán nyelv védelmében”. A Szvoboda kárpátaljai megyei szervezete a KMKSZ és az UMDSZ kizárását követelik a választásokból, ugyanis szerintük a két magyar párt magyar nyelvű választási plakátjaival megsértette Ukrajna nyelvekről és reklámról szóló törvényeit. Követelésüket azzal indokolják, hogy plakátjaikat vagy kizárólag magyar nyelven vagy magyar és alig olvasható ukrán szöveggel nyomtatták. Ez a „botrány” feltehetően csak az ukrán nacionalisták mozgósításának eszközét szolgálja, összességében pedig saját maguk lejáratását segíti elő.

Az említett esetek azonban egy választási kampány szükségszerű elemei, s összességében (különösen korábbi választásokkal - mondjuk a 2004-essel - összehasonlítva) a kampány intenzitása nem volt túlzottan felfokozott. Ezen az állásponton van Fegyir Sándor politológus, aki a Kárpáti Igaz Szónak adott interjút. „A pártok többségét a határozatlanság, az önbizalom hiánya jellemezte. Az agitációs munka csapnivaló volt, inkább rontották  és nem növelték a népszerűségüket.” – nyilatkozta Fegyir.

Erőviszonyok

Országos szinten a Régiók Pártja és a Batykivscsina küzdelmére lehet számítani. Előzetes ismereteink, valamint a hatalmi hátszélnek köszönhetően inkább előbbi javára. A Régiók Pártja mellett jól kiépített szervezeti bázisa, hatalmi pozíciói, valamint relatív támogatottsági fölénye szól. Ezt a lépéshátrányt az ellentábor is érzékeli, ennek köszönhetően a Batykivscsina, a Nemzeti Önvédelem és a Választások Frontja részvételével formálódott választási szövetség. Oleg Tyahnibok, a Szabadság – összukrajnai egyesülés vezetője is kijelentette, hogy Janukovicsot leszámítva mindenkivel hajlandó együttműködni – adta hírül a Kárpátinfo.net. Kérdéses, hogy október 31-én kinek sikerül felülkerekednie.

A helyhatósági választásokat értékelni, s országos szintű következtetést levonni, azok jellegéből fakadóan meglehetősen nehéz. Minden település, minden járás és megye különböző választási küzdelmet jelent. Ukrajna túl nagy ahhoz, hogy itt minden területre kiterjedő bemutatás készüljön. Kárpátalján azonban még el lehet igazodni, s a magyar kisebbség helyzetének és érdekképviseletének kérdése kiemelt fontossággal bír az ukrán önkormányzati választások kapcsán.

Mi a helyzet Kárpátalján?

Nem várható magas részvétel Viktor Pascsenko véleménye szerint: „Kárpátalján immár hagyományosan kevesen keresik fel a szavazóhelyiségeket, ami érzésem szerint most sem lesz másképp. Előfordulhat, hogy egyes településeken maximális lesz a voksolók aktivitása, de az átlagot nézve a városokban 50 százalék körüli, vidéken ennél valamivel nagyobb részvételre  számíthatunk.” A erőviszonyokról pedig Fegyir Sándor nyilatkozott a Kárpáti Igaz Szónak: „nagy valószínűséggel listán öt pártnak van reális esélye bejutni a megyei tanácsba. Ezek a Régiók Pártja, a Batykivscsina, az Erős Ukrajna, az Egyedüli Centrum és az egyik magyar párt.” Pascsenko vele szemben a KMKSZ-t és az UMDP-t is bejutónak tartja.

A magyar pártok közti ellentétekről korábbi cikkünkben már szóltunk. Ezúttal sem valósult meg köztük egyetértés. Az UMDP tett erre egy gyámoltalan kísérletet, és a sikertelenség ellenére is az „összefogás” volt a párt kampányának kulcseleme. Azzal, hogy nem sikerült közös listát felállítani, így a magyarok szavazatai megoszlanak, amivel csökkenhet a magyar érdekképviselet hatékonysága – ez a megyei listára vonatkozik leginkább, ahol a két párt közösen nagyobb arányban juthatna mandátumokhoz. Itt is fennáll és állandó vitatéma az egység-pluralizmus dilemmája. Jó dolog a pluralizmus, azonban a probléma, hogy ugyanazt a szekeret nem lehet két irányba hajtani.

Nem ismerik el a ruszinokat Ukrajnában

A ruszinokat sokfelé elismerik önálló nemzetiségként, csak éppen ott nem, ahol legtöbben élnek: Ukrajnában.

Bár a ruszinok nagyon bíztak a nyelvet érintő új ukrán törvényekben, és a kárpátaljai képviselők elismerték őket önálló nemzetiségenk, nem kapták meg a regionális nyelvi státuszt. Kérelmeikre választ sem kaptak.

Eperjesi ruszinok (bal) és przemyśli ukránok (jobb).
Eperjesi ruszinok (bal) és przemyśli ukránok (jobb). (Forrás: wikimedia commons / Silar)

A ruszinok Ukrajna, Lengyelország és Szlovákia területén élnek, de kisebb csoportjaik megtalálhatók Magyarországon, Romániában és Szerbiában, a Vajdaságban is. A ruszin nyelvnek egyedül az utóbbi helyen van  hivatalos státusza. A ruszinoknak Szlovákiában egyetemük van, Romániában és Magyarországon önálló nemzetiségként ismerik el őket. Ukrajnában azonban úgy tartják, hogy a ruszinok csak az ukránok egy etnikai-nyelvjárási csoportját alkotják. Nyelvük valóban az ukránhoz áll legközelebb, bár egyes vonásaiban közelebb áll a lengyelhez vagy a szlovákhoz, és vannak csak rá jellemző vonások is. Íme egy példamondat ukránul és ruszinul, megközelítőleges magyar átírásban:

Hto ce divityszja na mene iz portreta na stini – ce Illics, nas ridnij Lenin, vin takij blizkij meni.

Ko to to na nya pozere, zo obraz csati na sztini –to nas ridnij opo Lenin, un takij blizkij meni.

(Magyar fordításban körülbelül: Aki ránk néz a portréról a falon, a mi rokonunk, Lenin, oly közel áll hozzám. Az ukrán és a ruszin nem szó szerinti fordításai egymásnak, egy tankönyvben szerepelnek így.)

A ruszinon belül is jelentősek lehetnek a nyelvjárási eltérések: két fő dialektusa a vajdaságban beszélt pannóniai (egyedül ennek van irodalmi normája), ill. a fennmaradó területeken beszélt kárpáti. A szlovákiai ruszinra erősen hatott a szlovák, sok vonásában közelebb áll a szlovákhoz, mint az ukránhoz.

A két világháború között Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott, ekkor az itt élő keleti szlávokat hivatalosan ruszinnak nevezték és ruszin nyelvű volt az oktatás is. Amikor Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, és aki ruszin nemzetiségüként volt regisztrálva, azt automatikusan ukránná minősítették át. Ma a hivatalos ukrán statisztikák szerint 10.000 ruszin él Kárpátalján. (A magyar wikipédia Ruszinok szócikke szerint Kárpátalján egymillió ruszin él, a Kárpátalja szócikk viszont nem tüntet fel ruszinokat és egymillió ukránról beszél.)

Ruszin területek.
Ruszin területek. (Forrás: wikimedia commons / ADimiTR)

A ruszinok nem csupán  nyelvileg, vallásukban is különböznek az ukránoktól. Míg az ukránok túlnyomóan az ortodox egyházhoz tartoznak, a ruszinok görög katolikusok.

Ukrajnában a szeparatizmustól való félelem miatt nem ismerik el a ruszinokat, pedig ők hazájuknak Ukrajnát tartják – ettől függetlenül szeretnék megőrizni anyanyelvüket. Kárpátalján ruszin vasárnapi iskolák működnek, de ezeket emigránsok finanszírozzák. Az ukrán tanterv keretében csak a legutóbbi időben vált lehetővé ruszin nyelvet, kultúrát és történelmet tanulni – összesen heti két órában.

A ruszin wikipédia még inkubátorstátuszban van.

Források

Русины как отдельная национальность никому не нужны

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ruszinok

http://sk.wikipedia.org/wiki/Rus%C3%ADn%C4%8Dina

A cikk forrása: Nyelv és tudomány

süti beállítások módosítása