Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre.

Felelős magatartású szülőnek-oktatónak nem szabad elősegítenie azt, hogy a gondjaira bízott tizenéves hamis (és káros) illúziókba kapaszkodjon. Három pillérre támaszkodó olyan identitás kiépítésében kell aktívan közreműködnie, amelyben azonos hangsúlyt kap a szülőföld és annak hagyományai iránti szeretet, a lakó-ország realitásának az elfogadása és az erős, korszerű magyarságtudat. E három tényező, ha nehezen is, de összeegyeztethető. Ám ha ehelyett az eszmélő emberkét a felnőtt az irredentizmus eszméivel oltja be, azaz olyan nézetekkel, amelyek lehetetlenné teszik az egészséges és az adott léthelyzetben használható magyarságtudat kialakulását, akkor a lehető legnagyobb kárt okozza mind a szemléletét most kialakító serdülőnek, mind annak a közösségnek, amelynek frusztrált, beilleszkedni képtelen, hamis valóságképpel viaskodó tagjaként képtelen lesz értelmesen és hasznosan megélni kisebbségi helyzetét. A hamis történelmi nosztalgia üres illúzióin ringatózó torz magyarságtudat mindenütt zsákutcákba vezet, de Ukrajna vaskos valóságával ütközve sérülésen és kudarcon kívül mást nem eredményezhet. Miközben megszakad a szívem a beregszászi templom köré egy rég elveszett, lassan száz éve mélyre süllyedt ország határait rajzoló tizenháromévesért, aközben dühöt érzek azokkal a felnőttekkel szemben, akik a teljesen hamis hazakép kialakulásáért felelősek.

 

L. Juhász Ilona

Esküvő és lakodalom a temetőben

Adalékok a zsidó néphithez

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában[1] talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011).

 

Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait.

A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása, a házasság megkötése helyszínéül a temetőt választotta. Az indoklás szerint a zsidó néphit úgy tartja, a temetőben rendezett esküvővel megállíthatóak a tömeges halált okozó járványok. Mivel ebben az időben a spanyolnáthajárvány szedte áldozatait e vidéken és Európa több országában is, ezúttal ennek akartak gátat szabni a szokatlan helyszínen tartott rítussal.

Az eseményről szóló első híradás az Ung második oldalán jelent meg Esküvő a temetőben[2] címmel:

 

Weisz Samu és Grünberger Regina f. hó 18-án házasságot kötöttek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartás ma d. u. 2 órakor lesz az izr. temetőben. Az a babonás hit él ugyanis a zsidóság egy töredékének lelkében, hogy a járványos betegség megszűnik, hogyha a temetőben esküvőt tartanak. A fiatal pár részére az irz. hitközség 6000 K hozományt gyűjtött.[3]

 

A következő lapszámban már a címoldalon (majd a másik oldalon folytatódik) kapott helyet az eseményről szóló terjedelmes beszámoló Lakodalom – a spanyol-járvány ellen… Egy esküvő a zsidó temetőben[4] címmel, (p. a.) szignóval. Az újsághírből egyértelműen kiviláglik, hogy az esemény szenzációszámba ment, szokatlanul nagy érdeklődés kísérte.

A cikk szerzője mondanivalóját a Könyves Kálmántól származó boszorkányokra vonatkozó kijelentésével vezette be, mely szerint: „Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék.” Az eléggé ironikus hangvételű írásból az is megtudható, hogy nem ez az első temetői esküvő Ungváron, ugyanis 1878-ban a kolerajárvány idején hasonló céllal már tartottak ilyet, s az akkor összeadott pár még élt 1918-ban. Ők annak idején jóval kisebb – 200 pengő forint – összeget kaptak, mint a most összeesketett pár, amely számára a közösség 6000 koronát gyűjtött. Amennyiben hihetünk a tudósítás szerzőjének, az 1878-ban házasodott, 1918-ban már idős férj felkereste az ungvári „templomi elnököt”, hogy fizesse ki neki a különbözetet, azonban nem járt szerencsével.

Az újságcikkből megtudható, hogy a mostani vőlegény kereskedősegéd, ellenben a menyasszony foglalkozásáról, illetve társadalmi helyzetétől nem esik szó. Az esküvőn szerepelt „a kántor templomi gyermek-énekkara” is, s a ceremónia végén szilvóriumot osztogattak mindenkinek ugyanabból a pohárból. A cikk szerzője a 6000 koronás összeggel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: „nem-e jobb lett volna szappanra meg lysoformra[5] költeni a szegény zsidóság számára?” Más – ebben az esetben már politikai jellegű – kifogásolnivalója is akadt az esemény kapcsán: „Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg éppen én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…”

A gunyoros hangvételű írásra a következő számban az ungvári zsidó hitközség egyik elöljárója, Deutsch Jenő reagált A közönség köréből című rovatban Lakodalom – a spanyol-járvány ellen. Esküvő a zsidó temetőben címmel megjelent cikkében.[6] Ennek köszönhetően számos új adathoz juthatunk e szokatlan helyszínhez kapcsolódó rítusra vonatkozóan. Deutsch szóvá tette a cikk szerzőjének szatirizáló stílusát, valamint tévedéseit is, és alapos magyarázatot adott a kérdésekre. Ezzel ismét bővülhettek ismereteink e szokás hátterét illetően, mivel hosszabban idézi Austerlitz Sámuel miskolci főrabbinak e témában az Egyenlőség című zsidó lapban megjelent nyilatkozatát is. A főrabbi ősrégi zsidó szokásként említi a járvány idején rendezett temetői esküvőt, s kiemeli, hogy „jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk”. Tehát arra is választ kaphattunk, miért gyűjtött össze hitközség az ifjú pár részére 6000 koronát.

Austerlitz Sámuel miskolci főrabbi Deutsch Jenő által idézett nyilatkozata eredetileg az Egyenlőségben, a zsidóság lapjában jelent meg, az Esküvő a temetőben[7] című írás részeként. Ez az újságcikk témánk szempontjából nagyon fontos, különös tekintettel az utolsó mondatára: „E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”[8] Vagyis nem az ungvári temetői esküvő volt az egyetlen, amelyet ebben az időszakban a spanyolnáthajárvány megállítása céljából a zsidóság körében rendeztek. Ugyancsak fontos adalék, hogy nem csupán vidéken, hanem a fővárosban, Budapesten is tartottak ilyet. Austerlitz rabbi nyilatkozatából nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen szokásról volt szó, hanem a zsidóság körében jól ismert, a betegség megállítása céljából gyakorolt rítusról.

Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. kötetében több adatot is találunk erre vonatkozóan, tehát e szokás a zsidóság körében valóban nem volt ismeretlen. Könyvének Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban című fejezetében (Scheiber 1986, 1096–1152. p.) több forrást is idéz, elsőként Ujváry Leviathan c. drámájából az alábbi sorokat: „a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.” (Scheiber 1986, 1126. p.) Más, többek közt szépirodalmi példákat is felsorakoztat Scheiber e fejezetben. Julian Stryjkowski rabbi leszármazott lengyel író művéből: „Kitört a járvány. Hullottak a zsidók, akár a legyek. Csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor lakodalmat rendeztek a temetőben.” (Scheiber 1986, uo.). I. Bashevis Singer A Sátán Gorajban című regényéből az alábbi sorokat: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kisérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket…” (Scheiber 1986, 1127. p.), és Singer egy másik művéből is említ temetői esküvőt (Scheiber 1986, uo.). A következő adat 1865-ből származik, amikor Szafedben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera kivédése céljából (idézi: Scheiber 1986, uo.) A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében… a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.” (idézi: Scheiber 1986, 1146. p.)

Schnitzer Ármin komáromi főrabbi életrajzi ihletésű kötetében, a Kirchdorfban eltöltött éveiről beszámoló fejezetében említi, hogy az 1848-as kolera idején Kirchdorfban is tervezték egy temetői esküvő megtartását, azonban a nagyünnepek közbejötte miatt a szertartás elmaradt. (Schnitzer 1904, 34–35. p.)

 

Egy Krakkóhoz kapcsolódó mondagyűjteményben találtam rá az Esküvő a zsidó temetőben (Die Hochzeit  auf dem jüdischen Friedhof) című történetre, amely a „több mint 600 évvel ezelőtt” Európában pusztító pestisjárvány idején rendezett temetői esküvőről szól, amikor Krakkóban is ilyen szertartással akarták megállítani a járványt (Basiura 2004, 99–101. p.). Ebben az esetben a hiedelem szerint a menyasszonynak és a vőlegénynek nem csupán szegénynek, hanem testi fogyatékosnak – nyomoréknak – is kellett lennie, ezért egy félszemű vőlegényre és egy sánta menyasszonyra esett a közösség választása. Az esküvő után zenés-táncos lakodalmi mulatságra is sor került a temetőben, amelyet a Sabat, a szombat[9] beállta után is folytattak. A vallási törvény megszegése miatt büntetésként a föld elnyelte a mulatozókat.[10]

Az interneten videofelvételek között bukkantam egy zsidó temetőben készített felvételre, amelyen az esküvők legfontosabb kelléke, a négy oszlopon nyugvó baldachin látható egy embertömeg gyűrűjében. A „Pogrzeb czy ślub? Wedding day or funeral?” (Esküvő vagy temetés?) című felvételen látható egy angol nyelvű kézzel írott szöveggel, „Feb. 29. 1920.”, datálással, a dátum fölött pedig az „Olyka Poland” olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyelországi Olyka településről van szó.[11] Az angol kézírásos szöveg valószínűleg a videón szereplő fénykép hátoldalán szerepel, s lényege, hogy az éhínség, betegségek idején az egybekelt ifjú párt a rokonok és hittestvérek tömege (fiatalok, öregek, szegények és gazdagok egyaránt) a temetőbe kísérte, hogy ott közös imával gyűjtsenek erőt az életben maradáshoz.[12] Hogy vajon az ifjú pár esküvőjére a temetőben került-e sor, vagy pedig mielőtt idejöttek, azelőtt történt, a videó alapján nem lehet kétséget kizáró választ adni. A szöveg nem egyértelmű, tehát ennek alapján akár arra is következtethetünk, hogy ebben az esetben nem a temetőben került sor az esküvőre, csupán a szertartás után kisérték ki oda a fiatal párt. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a fentebb bemutatott ungvári szokásnak egyik variánsával van dolgunk, amikor az esküvő a zsidó közösséget sújtó valamilyen csapás elhárításában játszott fontos szerepet.

Más zsidó temetőbeli esküvővel kapcsolatos adatra nem sikerült rábukkannom, azonban figyelemre méltó adalék olvasható az esküvő és a haláltánc kapcsolatához egy zsidó kereskedőasszony 18. századi memoárjában (Hameln 2000).[13] Glikl Hameln, aki élete nagy részét a Hamburg melletti Altonában töltötte, emlékirataiban részletesen leírta lánya Clevében[14] tartott fényűző esküvőjét,[15] amelyen többek közt álarcos emberek haláltáncot is bemutattak: „Utána maszkába öltözött emberek jöttek be és nagyon szép mutatványokat és mindenféle bohóckodásokat csináltak, amik mulattatásul szolgáltak. Az álöltözetesek végül egy haláltáncot adtak elő.” (Hameln 2000, 79. p.) Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen – ahogy a szerző is hangsúlyozza a kötet 94. számú lábjegyzetében – a 16. században elterjedt haláltánc keresztény eredetű műfaj, „ennek ellenére zsidó körökben is elterjedt, ráadásul örömünnepeknek lett egyik műsorszáma” (Hameln 2000, 79. p.). Ez az adat a zsidó–keresztény kulturális kölcsönhatások szempontjából is nagyon fontos adaléknak tekinthető. A haláltánc műfajának létrejötte a pestisjárványokhoz kötődik, ez a műfaj egyfajta ellenreakcióként alakult ki a járvány idején bőven arató halál ellen, rámutatva, hogy a halál nem válogat, a szegényeket és gazdagot egyaránt eléri. A középkorból számos haláltáncjelenetet ábrázoló freskót ismerünk,[16] többek közt az ausztriai Metnitz település csontházának külső falán. Ezen a településen néhány évtizede Haláltáncmúzeumot is létrehoztak, valamint – egyfajta hagyományőrzésként – évente bemutatják a haláltáncjátékot (Totentanzspiel) is (L. Juhász 2006; L. Juhász 2007).

A temetőben táncolás szokásának, illetve a temetéshez, halálhoz kötődő táncalkalmaknak gazdag néprajzi irodalma van, e témában legfontosabb magyar nyelvű összegzésnek Morvay Péter tanulmányát tekinthetjük, aki európai kontextusban foglalta össze a kapcsolódó kutatási eredményeket (Morvay 1950, 73–82. p.). Temetőbeli tánccal összekötött lakodalomról azonban nem közöl adatot.

 

A temető és az esküvő összekapcsolásának gyakorlata ma sem ismeretlen a szokáscselekmények sorában, erről az írott és elektronikus médiumokban olvasható, a ravatalozóban és temetőben napjainkban tartott esküvőkről szóló hírek is tanúskodnak. Ezúttal minimális a valószínűsége annak, hogy valamelyik ifjú párt valamilyen betegség vagy más szerencsétlenség meggátolásának célja vezérelte volna, amikor e szokatlan helyszín mellett döntött, az elérhető hírekben legalábbis ilyesmiről nem esik szó. Két kiragadott példa a napjainkban gyakorolt szokás indítékairól:

A tengerentúli Idahóban (Amerikai Egyesült Államok) egy idős pár (66 és 72 éves) 2009-ben ravatalozóban tartotta esküvőjét. A szokatlan helyszínválasztást azzal indokolták, hogy egy temetés alkalmával itt találkoztak legelőször. Mindketten 2007-ben veszítették el házastársukat.[17]

Az egyik közkedvelt magyarországi női magazin honlapján arról tudósítanak, miszerint „tőlünk nyugatra egyre több halottasház kínálja magát mint rendhagyó esküvői helyszínt, és ami ennél is meglepőbb, hogy sok pár végül valóban úgy dönt, az egyébként végső kegyeletadásra használt intézményben mondják ki a boldogító igent.”

Ebből a hírből több friss házas szokatlan döntésének hátterét is megismerhetjük:

„…Az egyik ara például a ravatalozó melletti temetőben nyugvó nagymamájához szeretett volna közel maradni élete legfontosabb napján. Egy másik pár arra hivatkozott, hogy az átlagos templomok ugyanúgy otthont adnak esküvői és temetési szertartásoknak egyaránt, tehát semmi különös nincs a dologban. A pénz is fontos tényező, a halottasházak olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, mint egy hasonló hangulatú szálloda vagy más rendezvényhelyszín. Az sem elhanyagolható szempont, hogy míg az esküvők megszervezése akár éveket is igénybe vehet, a temetéseket mindig napok alatt kell nyélbe ütni – így a halottasházak szervezői hozzá vannak szokva a gyors munkához, tehát az utolsó pillanatban is fordulhatunk hozzájuk. A legtöbb ilyen épületen egyébként sem látszik eredeti rendeltetése, és ha esküvői pompában van feldíszítve, szinte csak nevéből tudhatjuk meg, hogy más napokon milyen rendezvényekre használják. Bár sok józan érv szól a halottasház mint esküvői helyszín mellett, a legtöbben idegenkednek már csak a gondolattól is, hogy ott álljanak az oltár elé, ezért kétséges, hozzánk elér-e valaha ez a trend, vagy megmarad egy távoli ország hóbortjának.”[18] Ez izgalmas kérdés egy kutató számára is.

 

A szakirodalomban számos adalékot találhatunk az emberélet két állomása, fordulója (átmeneti rítusa): az esküvő és temetés, valamint a temető kapcsolódására vonatkozóan. Példaként említhetjük az egyik legismertebb, néhány helyen még napjainkban is gyakorolt szokást: a kiházasítatlan fiatalok jelképes esküvőjének megrendezése a temetésükön. Az elhunyt fiatalok kortársai a temetésen esküvői öltözetben jelennek meg, a lányok koszorúslányoknak, a fiúk pedig vőfélyeknek öltöznek, s e párok alkotta esküvői menet kíséri a koporsót a temetőbe. Annak függvényében, hogy az elhunyt fiú vagy lány, egy kortárs menyasszonynak, vagy pedig vőlegénynek öltözik. Az elhunyt lányt menyasszonyi ruhában, a fiút pedig vőlegényi öltözetben temetik el. Két alkalommal magam is részt vettem ilyen temetésen: 1977-ben egy gömöri bányásztelepülésen, Rudnán (Rudná) egy 25 éves fiatalemberén (L. Juhász 2002, 112–114. p.), majd szűk két évtizeddel később, az említett település szomszédágában fekvő Kőrösben (Kružná) egy fiatalember temetésén.

Számos példát hozhatnánk még a szakirodalomból a temetés és a lakodalom kapcsolódására vonatkozóan, ám ez nagyon messzire vezetne, így ettől most eltekintek.

Befejezésül viszont megemlítem még azt a temetkezéshez kapcsolódó hiedelmet, mely szerint a járvány megállítása céljából az elhunytat nem a többi sírral párhuzamosan, hanem keresztben temették el, hogy a megszokott temetkezési rendtől eltérve gátat szabjanak a járványnak. Kutatásaim során magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, egy korán polgárosodott bányásztelepülésen, a gömöri Rudnán 2000-ben és 2001-ben néhány adatközlő még emlékezett a keresztbetemetésre (L. Juhász 2002, 78. p.), s nyilván további nyomai is kideríthetőek lennének a szakirodalomból (vö. Liszka 1992, 121. p.).

 

Az ungvári zsidó temetőiben tartott esküvő, valamint a fent bemutatott temetőhöz s a temetkezéshez és esküvőhöz kötődő rítusok fontos adalékok annak prezentálására, hogy az emberélet egymástól nagymértékben különböző fordulói, s nem utolsósorban a betegségek, a halálhoz kötődő hiedelmek és rítusok összekapcsolása nem ritka; számos variációja létezik a zsidók és keresztények hit- és szokásvilágban egyaránt.

Írásomban nem vállalkozhattam az esküvő, valamint a temető és halál szokatlan és néha bizarr kapcsolódásának teljes körű összegzésére, s a különféle szokásvariációk bemutatására sem. Egy ilyen összegzéshez ugyanis jóval szélesebb körű és alaposabb kutatásra lenne szükség. Csupán a kutatás számára eddig ismeretlen zsidó folklórjelenség bemutatása, illetve e szokás ismert vagy pedig kevésbé ismert párhuzamainak, rokon (vagy annak tűnő) vonatkozásainak a felvillantása volt a célom.
 

Melléklet

 

Lakodalom – spanyol-járvány ellen…

Egy esküvő a zsidó temetőben.

„De strigis vero, quate non sunt nulla quaestio flat…”

(Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék). Származik pedig ez a felvilágosult törvényes rendelkezés – miként tudjuk – még Könyves Kálmán királytól, a XI. századból. Ma a XX. század órájának homokja pereg, tehát azóta úgy-e bár, megszabadultunk minden babonás hókuszpókusztól és ilyeneken már csak mosolyogni tudunk… Úgy-e bár? Ez természetesen nem vonatkozik a meggyőződéses hitéletre és ennek tanaira!

Ezzel szemben az ungvári ort. izr. hitközség (reméljük, csak egy része) igen érdekes módon óhajtja elűzni az Ungváron is dühöngő spanyol-járványt. Mint egyik laptársunk is egész komoly formában megírta a „spanyol-járvány” meggátlása céljából egy ifjú jegyespár künn a zsidó temetőben tartotta esküvőjét, mely cselekedetéért a hitközségtől és a Chevra Kadisa szent-egylettől 6000 korona hozományt és egyéb ajándékot kaptak. A jegyespár mindenesetre jól járt vele. Hogy azonban a spanyol-járvány bacillusai ezt respektálni fogják, ebben nem látunk elég összefüggést…

x

F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakora kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e „temetői esküvőn”. Az embereket inkább a „rendkívüliség”, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.

Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten. Csak ez az új esküvő okozott most egy kis zavart. A nevezettek anno dazumal ugyanis csak 200 pengő forintot kaptak. A régi temetői pár tehát megrövidítve érezte magát és a férj el is ment Güntzler templomi elnökhöz, hogy adná ki neki a különbözetet…

Güntzler jó humorú ember és csupán ennyit válaszolt:

– Jól van, kedves barátom, magának igaza van. Csak menjen el és hozzon egy írást attól a rabbitól, aki magát akkor összeadta.

A rabbi természetesen már régen porlad. Így hát nem lett semmi a „különbözet”-ből.

Itt említjük meg, hogy az ily temetői ceremóniáknak a szent könyvekben természetesen semmi nyoma nincs.

– Nem árt, – magyarázza nekem egy hitközségi tag, – legfeljebb nem használ…

– Aztán meg stílszerű is, – toldja meg egy úgy látszik kevésbé megelégedett férj, – mert ha az ember megnősült, a féllábbal úgyis már a – sírban van…

Általában ily irányban folyik a társalgás. Amott egy vállalkozó szellemű ifjú váltig azt hajtogatja, hogy ő hajlandó a híd alatt is megesküdni 6000 k-ért, csak az asszony legyen jó…

Igy várjuk az ifjú párt, amely előkelően késik. Közben elhelyezkednek a fotográfusok is a baldachin közelében, csak épp a mozi-operatőrök hiányoznak.

Basa Péter fényképész néhány igen sikerült fényképe látható a kirakatokban.

x

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Ragina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha.

Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás, – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…

x

Ragyogó napsugárban indul az emberáradat hazafelé. A temető pedig valóban festőien szép, egyes részei különösen teljesen keleti török temetőkertre emlékeztet. Mondom is az egyik elöljárósági tagnak:

– Uram, hisz itt tán még pihenni is élvezet!

– Tessék csak hagyni, jobb azért egyelőre odahaza a paplanos ágyban…

A robogó kocsiktól alig lehet közlekedni. Csak úgy akaratlanul eszembe jut, hogy azt a 6000 koronát meg egyéb kiadásokat nem-e jobb szappanra meg lysoformra költeni a szegény zsidóság számára?

Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol-járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…

(p. a.)

(Ung, 1918. október 27., 1–2. p.)

 

 A közönség köréből.

Lakodalom – a spanyol járvány ellen

Esküvő a zsidó temetőben

Ily címmel az „Ung” múlt számában egy cikk jelent meg, mely szatirizáló tendenciája mellett a tévedésektől sem egészen ment.

A cikkíró úr, Kálmán királynak a boszorkányságról tett nyilatkozatát idézi és fejtegetéseiben oda konkludál, hogy az ungvári ort. izr. hitközség még a XX-ik század felvilágosult atmoszférájában sem tudott szabadulni a babona lidércnyomása alól. Ezt az egész aktust tehát babonának minősíti. Laikusnak érzem magamat ahhoz, hogy a cikkíró úrral e tárgy fölött polémiába bocsátkozzam. De álljon itt egy, mindkettőnknél sokkal authentikusabb s ezen ceremónia elbírálására sokkal hivatottabb egyén, a miskolci főrabbi, Austerlitz Sámuel nyilatkozata, mely az Egyenlőség e heti számában jelent meg. S amely szóról szóra így hangzik:

„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”

A miskolci főrabbi felvilágosítása tehát minden kétkedőnek megnyugtatásul szolgálhat. A cikknek a babonára vonatkozó része tehát el van intézve. Ami engem különösen megszólaltat, az a cikknek speciáliter a mi hitközségünket jellemző részletei. A cikkíró úr a lakodalom-rendezést ugyanis a hitközségnek imputálja. Erre nézve, valamint a hitközséget érintő többi részletekre nézve, mint a hitközség egyik elöljárósági tagja a következőket jegyzem meg: A lakodalomrendezés – noha félre nem magyarázható nemes célt szolgált – nem a hitközség képviseletének határozatából született meg, hanem egynéhány hitbuzgó és jólelkű nő magánmozgalmából, melyet a hitközség – tekintve, hogy amúgy is egy szegény pár kiházasításáról lévén szó – pénzbelileg támogatott. Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy a 6000 koronát nem szappan és lysoformra adták, mert már fertőtlenítőszerre sincs szükség…

Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet. A cikkíró még az alrabbinak beszéde befejeztéveli fohászát kritizálja. Szerinte az alrabbi fohászában a járvány elmúlását csak Israel népére kérte. Hát ez – bocsánatot kérek, tévedés.

Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg. Hogy Israelről tett többször említést, az a héber idézetek természetében rejlik, mert hiszen zsidó szertartás volt, de egyébként csak sablon, mint pl. a „magyarok Istene”.

Ungvár, 1918, okt. 28.

Deutsch Jenő

(Ung, 1918. november 3., 3. p.)

 

 

Esküvő a temetőben.

Miskolcról írják nekünk: A múlt héten többen jelentek meg a miskolci orth. izr. hitközség elnökének, dr. Halmos Gézánál, gyűjtőívet prezentáltak neki és annak körözéséhez a hitközség engedélyét kérték. A gyűjtés célja egy szegény házaspár kiházasítása volt, melynek esküvője a járványra való tekintettel régi zsidó szokás szerint a temetőben lenne tartandó. Mielőtt az elnök beleegyezett a gyűjtésbe, a főrabbihoz Austerlitz Sámuelhez fordult, aki következőkben informálta őt e szokás mibenlétéről: „Ősrégi zsidó szokás, járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, aminthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyet nem találni. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, mintegy kifejezésre juttatva: íme dacára a járványnak Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, meg vagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához: az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embereknek nem szabad csüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében a temetőben, nem félünk. Emberek, ti se féljetek és ne csüggedjetek, él az isten, ő velük van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények gyámolítására, jótékonyságot könyörületességet gyakorolnak, hogy az isten is könyörüljön meg rajtunk.”

E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe, annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”

(Egyenlőség, 1918. október 26., 11. p.)

 

 

Lakodalom a zsidó temetőben.[19]

Több mint 600 évvel ezelőtt pestis pusztított Európában, amely Krakkót sem kímélte. A járvány oly mértékben tizedelte a lakosságot, hogy egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gyűjtötte volna be több száz áldozatból álló szörnyű aratását. A halottak között öregek, fiatalok, nők és ártatlan gyermekek egyaránt voltak. A város utcái sivárak és kihaltak voltak, s azok, akik még életben maradtak, otthon ültek a gondosan bezárt ablakok és ajtók mögött abban a reményben, hogy a pestis szörnyűséges keze így nem éri el őket. Az óvintézkedések azonban fölöslegesnek bizonyultak. A halál angyala egymás után látogatta meg a házakat, otthonokat, és a nyitott ablakon át minden reggel hallani lehetett a hozzátartozójukat sirató emberek hangos jajgatását.

A zsidónegyed zsinagógáiban Istenhez imádkoztak, hogy végre fordítsa el tőlük haragját . A gazdagok, akik eddig általában érzéketlenek voltak a szerencsétlen emberek sorsa iránt, most félelmüktől vezérelve szívesen adakoztak a szegényeknek. Azonban sem az imádságok, sem pedig más jótétemények sem tudtak gátat szabni a járványnak, amely fúriaként tombolt a városban.

Amíg egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jutott, véget lehet vetni a pestisnek, ha a falusi vagy városi zsidó közösség költségére, a zsidó temetőben tartanák a nyomorékok lakodalmát. A krakkói zsidóság utolsó mentőöveként kapaszkodtak ebbe az ötletbe. A zsidó hitközség pénztárából egy nagyobb összeget szavaztak meg az esküvőre, s lázas készülődésbe kezdtek. Csak egyetlen probléma merült fel közben: a nagy készülődés, az ételek elkészítése és a chuppe felállítása során csak egy kérdés vetődött fel, senkinek se jutott eszébe, hogy ki legyen az a pár, amelynek majd a baldachin alá kell állnia. Lázasan keresni kezdték a párt. A férfiak úgy döntöttek, hogy a szegényházbeli, fél szemére megvakult Feifel legyen a vőlegény. Az asszonyok választása a sánta Ryfkára esett.

Így került e két személy egy péntek délutánon a chuppe alá a zsidó temetőben. Feifel egy bádoggyűrűt húzott Ryfka ujjára, majd széttaposott egy borospoharat, miközben az összegyűlt tömeg teli torokból kiáltotta: Mazel tov. Ezután teljes gőzzel kezdetét vette a szórakozás. A zene és tánc teljesen elfeledtette velük a gondokat és a járványt is.

A vendégek egyszer csak észrevették, hogy az égbolt besötétedett fölöttük, s a nap, amely átadta helyét a holdnak és a csillagoknak, mely a Sabbat kezdetét jelentette, már régen lebukott. Az isteni parancs ellen elkövetett nagy bűn volt ez, amelyért a vidám vendégsereg meg is kapta büntetését.

A táncot járó lábak alatt süllyedni kezdett a föld, a zene hirtelen abbamaradt, s valamennyien kővé dermedtek, amikor tudatosították, hogy a föld remeg a lábuk alatt. Az hirtelen megnyílt, s egy másodperc alatt mindnyájukat elnyelte.

Hatalmas csend borult a temetőre és az egész zsidónegyedre. Olyan szörnyű csend volt ez, amihez hasonló csak a teremtés első napjaiban lehetett, mielőtt még a fény beragyogta volna a földet, s mielőtt élettel telítődött volna.

Ez azt jelentette, hogy ettől fogva tilos volt pénteken házasodni, s ebben a temetőben bárkit is eltemetni ezentúl. A temetőkaput befalazták, s ennek így kell maradnia egészen a mostani évszázadik, egészen a nagy háború kezdetéig. (Basiura 2004, 99–101. p.)

 
Felhasznált irodalom

 

Basiura, Ewa 2004. Das legendäre Krakau. Bekannte und unbekannte Geschichten. Kraków, Storyteller Verlag.

Hameln, Glikl 2000. Emlékiratai. Fordította, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Jólesz László. Budapest, Athenaeum.

L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./

L. Juhász Ilona 2006. Haláltánc-ábrázolások és haláltáncjáték. Egy középkori pantomimjáték utóélete. Vasárnap, 39. évf. 43. sz., 12–13. p.

L. Juhász Ilona 2007. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica, 9. évf. 1. sz., 28–29. p.

L. Juhász Ilona 2011. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia, 40., 211–218. p.

Liszka József 1992. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatási Program /A Magyarságkutatás könyvtára, XII./

Morvay Péter 1951. A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához. Ethnographia, 62., 73–82. p.

Scheiber Sándor 1986. Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, Makkabi.

Schnitzer Ármin 1904. Jüdische Kulturbilder (aus meinem Leben). Wien, L. Beck und Sohn.

Ujvári Péter (szerk.) 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makkabi.

 

 

 

Ilona L. Juhász

Wedding and bridal in a cemetery. Contributions to the Jewish folklore

The author has found three articles about a wedding ceremony of a young Jewish couple held in a cemetery, which appeared in a series of the Ung paper published in 1918 in Uzhgorod. The aim of the ritual held in an unusual place was to halt the spreading of the Spanish flue pandemic taking so many fatal victims by then. According to the Jewish folk belief, a wedding held in a cemetery will stop the spread of the disease. The cemetery bridal attracted great attention, and, to clarify certain misunderstandings, the rabbi of Uzhgorod gave a position on the deal himself. The author presents, describes the transition rites according to the press reports and mentions some similar examples from other regions connected with cemetery customs and points out interconnections between a bridal and funeral, bridal and cemetery in the Jewish people´s faith. In the annex, the mentioned articles are also attached nearly in their full content, to give a picture according to them on the spirit of the times and to make us have a nuanced sense on the differences between the Jewish folk faith and Jewish religious laws.

Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.

A kárpátaljai magyarság mind a mai napig nem rendelkezik hatékony politikai képviselettel - főleg egységesen fellépővel nem. Ennek legfőbb oka a széthúzás, amely sokak szerint nem is annyira a kárpátaljai magyarok gondolkodásában fellelhető különbségekre, hanem sokkal inkább a külső erők megosztó hatására vezethető vissza.

Egy ukrán lap figyelemre méltó véleménye

 Figyelemreméltó cikket közölt március 24-i számában az Ungváron megjelenő RIO című hetilap. Az antagonizmus története című írásában Volodimir Martin, a cikk szerzője arra a következtetésre jut, hogy „a két magyar párt ellenségeskedése Kárpátalján növeli a hatalom képviselőjének esélyét a magyar nyelvű egyéni választókerületben aratott győzelemre.” Mivel a tárgyilagos, szélsőségektől mentes, egész oldalas cikk bizonyára érdeklődésre tarthat számot a magyar olvasók körében, elhatároztuk, kivonatosan közöljük tartalmát.

A cikk szerzője röviden összefoglalja a két kárpátaljai magyar szervezet – a KMKSZ és az UMDSZ – eddigi történetét. A KMKSZ 1989-ben alakult meg, az UMDSZ – két évvel később. Jelenleg két közismert magyar politikus áll az élükön – a 44 éves Kovács Miklós (KMKSZ) és a 40 éves Gajdos István (UMDSZ).

Kovács Miklós 1998-ban győzött a beregszászi egyéni választókerületben, parlamenti képviselő lett, a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó bizottságban tevékenykedett, mint pártonkívüli képviselő a Szolidaritás frakció tagja volt.  Gajdos István a 2002. évi parlamenti választásokon nyerte el parlamenti mandátumát, és ugyanebben a bizottságban dolgozott, mint az Egyesített Szociáldemokrata Párt tagja, pártja parlamenti frakciójának a tagja volt, a „narancsos” forradalom után azonban átült a Szocialista Párt frakciójába.

Az ezt követő parlamenti választásokon azonban egyik ukrajnai párt sem ajánlott „befutó” helyet a több mint 150 ezres kárpátaljai magyar kisebbség képviselőjének, ezért jelenleg nincs képviselőjük a Legfelső Tanácsban.

2005-ben a választási törvény megváltoztatása következtében, melynek értelmében csak politikai pártok állíthattak képviselő jelölteket, mindkét magyar szervezet országos politikai párttá alakult. A cikk szerzőjének véleménye szerint jelenleg a KMKSZ hozzávetőlegesen több mint 40 ezer, az UMDSZ több mint 20 ezer tagra számíthat. Erről pontosabb adatot valószínűleg csak a következő parlamenti választásokon nyerünk majd. A megyei tanácsi választásokon egyébként a KMKSZ 20,5 ezer szavazatot szerzett és 3 képviselőt delegálhatott a testületbe, az UMDSZ  15,5 ezer voksot kapott, de ezzel nem érte el a  3 százalékos küszöböt, egyéni választó kerületekből viszont 4 képviselőt delegálhatott a megyei tanácsba.

A cikk szerzőjének véleménye szerint az eddigi magyar kormányok nem segítették elő a két magyar szervezet közeledését, együttműködését. Az előző magyar kormány egyértelműen az UMDSZ-t támogatta, Orbán Viktor kormánya viszont a KMKSZ-t favorizálja. Az utóbbinak egyik leginkább közismert bizonyítéka, hogy az UMDSZ-t megfosztották a schengeni vízum kiadásához szükséges támogató nyilatkozatok kiállításának jogától.

A cikk szerzője megkísérelte tisztázni ennek okát, az ungvári főkonzulátus viszont kérdésére azt válaszolta, hogy nem illetékes ennek a kérdésnek a tisztázására. Az újságíró kérdéseire válaszolva, Gajdos István, az UMDSZ elnöke kifejtette, hogy személy szerint ő és az UMDSZ mindig a két magyar párt közötti ellentétek megszüntetésére törekedett, a KMKSZ viszont a szembenállás mellett szállt síkra. Véleménye szerint az UMDSZ és a KMKSZ két éven keresztül kiválóan oldották meg a támogató nyilatkozatok kiadását, ennek ellenére 2010-ban, a FIDESZ győzelme után az UMDSZ-t alaptalanul fosztották meg ettől a jogától.

Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke szerint a két magyar szervezet együttműködése jelenleg lehetetlennek tűnik, véleménye szerint ugyanis az UMDSZ a hatalom jelenlegi birtokosait szolgálja ki. A magyar középiskolák végzősei nem egyenrangúak az ukrán tanintézetek érettségizőivel a felsőoktatási intézményekbe való felvételizésnél, a hivatalos kétnyelvűség is csorbát szenved még a túlnyomóan magyarlakta beregszászi járásban is, ahol a járási közigazgatási hivatal vezetői között már egy magyar sincs.

A cikk szerzője szerint a két magyar szervezet közötti ellentétek az idén súlyos következményekhez vezethetnek. Míg az 1994, 1998 és 2002 évi választásokon a beregszászi egyéni választókerületben mindig magyar nemzetiségű képviselőjelölt került ki győztesen, most a helyzet gyökeresen megváltozott. A választókerület határait ugyanis úgy jelölhetik ki, hogy a magyar nemzetiségű választópolgárok kisebbségbe kerülhetnek, Ha pedig a magyar szervezetek nem egy közös jelöltet, hanem kettőt jelölnek meg, könnyen vereséget szenvedhetnek. Egy közös jelölt megnevezése mindenképpen növelné a magyarok esélyeit, hogy képviselőt juttassanak a parlamentbe, a két magyar párt közötti ellentétek azonban egyelőre ezt lehetetlenné teszik. Amit a cikk szerzője szerint a hatalmon lévő erők nem fognak kihasználatlanul hagyni.

-i-gy

 

Olvasd el ezt is:

• A kárpátaljai magyarság helyzete Ukrajnában

 

Szószedet: Móricz Kálmán | Nagydobrony | Balla Gyula | Kocsi István | Árkay László | Sisa István | Hokky Károly | Sulyok Dezső | Andreánszky István | Skultéty Csaba | Váradi-Sternberg János | Dupka György | Horváth Sándor | Balassa Iván | Benedek András | Emigráció

Talán nem teljesen véletlen, hogy alakja feledésbe merült. Nem volt sem jelentős személyiség, sem kiemelkedő alkotó. Ha Hollósy Simon nem örökítette volna meg (mára elveszett) festményén, talán örökre elfelejtette volna a köztudomásúlag hálátlan utókor.

Nevét ma kevesen ismerik Kárpátalján. Holott egykor az ungvári szalonok közkedvelt vendége volt, az irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli újságolvasók körében nagy népszerűségnek örvendtek. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk a kárpátaljai(nak is nevezhető) magyar irodalom előremutató, ám feledésbe merült hagyományai közé.

Blodlay Klára 1901-ben született Szatmárnémetiben. Apja Blodlay Ambrus, a 19. századvégi Szatmár közismert seborvosa, anyja Blodlayné Lázár Mirtyll, kitagadott földbirtokos-lány. Klára korán árvaságra jutott, rokonai 1910-ben az ungvári Kálvin János Református Árvaházban helyezték el, majd 1916-ban a Nagyszebenből Ungvárra származó Blau Ignác szatócs fogadta örökbe, akinek biztatására, nevébe egy magánhangzót toldva, Bodolay Klára néven kezdett publikálni. A ’20-as, ’30-as években igen termékeny, ír verset, novellát, színművet és újsághíreket. 1944-től írásai meggyérülnek, de naplójegyzeteket is tartalmazó füzeteit 1957-ben bekövetkezett haláláig vezeti. Közel kétezer kéziratoldalra rúgó szellemi öröksége fogadott húga, Blau Eszter-Borbála hagyatékából került elő.

Az a megfigyelésem, hogy Kárpátalja magyar irodalmában tízévente felüti fejét az avantgárd. Mondhatnám úgy is, hogy cirka évtizedenként felmerül kis literatúránk állóvízéből (a posvány szótól egyelőre tartózkodnék) egynéhány elszánt, de játékos kis delfin, és veszettül elkezdik szétfröcskölni a vizet. Minek következtében a lassúbb járatú őshalak ijedten kapkodnak levegőért. Ám általában mégsem ők húzzák a rövidebbet, mert a delfinporontyok addig-addig pocskolják a lubickot, míg legelőbb ők kerülnek szárazra. Ott aztán már nem tudnak tovább viháncolni, így vagy visszacsusszannak az állóvízbe és óvakodnak a további vehemenciáktól, vagy keresnek maguknak egy másik vizet, tágasabbat, ahol kedvükre hajcihőzhetnek.

Én saját pátriámban a nyolcvanas évek elején találkoztam először avantgárd költővel. S akkor mindjárt kettővel egyszerre. Volt akkor nekünk egy irodalmi stúdióvá magasztalt önképzőkörünk. Nem titkoltan azzal a céllal hívta életre az egyetlen magyar nyelvű megyei újság, nem mellesleg a kommunista párt helyi szervezetének az orgánuma, hogy a pályakezdő fiatalok alkotói fejlődését a megfelelő ideológiai mederben tartsa. Ám nem mindenki akarta követni a kötelező irányt, voltak kisebb-nagyobb sajnálatos eltévelyedések, az oly kívánatos Lenin- és békeversek, a forradalmi múltat és az ipari fejlődést dicsőítő írások mellett szép számmal keletkeztek a hanyatlás jelét mutató táj- és szerelmes versek, horribile dictu még a gondolati líra és a burkolt társadalombírálat is megszületett. A lap irodalmi összeállításaiba aztán az úgynevezett tematikus írások farvizén az utóbbiak csak-csak beúszhattak – szerzők és olvasók örömére.

Egy darab történelem... A múlt megsárgult képe.

Különösebb szorgalom és szenvedély nélkül, de egy ideje gyűjtögetem a háború előtti Ungvár képeit: ha valahol ilyenre bukkanok, általában lementem. Össze is állt egy egészen szép, de egyelőre sem időrendben, sem pedig téma szerint nem rendezett kollekció. Javát még régebben elhelyeztem egy „üres” weblapomon – meglehetősen kezdetleges formában. Most alaposan kicsinosítottam az oldalt, bekötöttem rendszerembe, feltettem rá a városhoz kapcsolódó néhány szövegemet, továbbá sok linket – és jó pár újabban talált képet is. Íme, így fest a cirka 60 képet bemutató honlap: Ungvár – Ужгород

Az ukrán közvéleményt (és gyakran a politikai életet is) általában felbolydítja, ha bármilyen szinten szóba kerül valamiféle autonómiatörekvés. Ez voltaképp érthető: Ukrajna nem nemzetállam, kis rosszindulattal akár olyan politikai tákolmánynak is tekinthető, amely etnikai, nyelvi, vallási szempontból, valamint kulturális és történelmi hagyományai szerint erősen különböző népcsoportokat igyekszik, nem sok sikerrel, egységbe forrasztani. Így aztán mindazok, akik pontosan tudják, mennyire ingatag a Szovjetunió szétesése után létrejött fiatal állam politikai és területi integritása, fokozott érzékenységgel reagálnak minden olyan megnyilvánulásra, amelyről úgy vélik, ezen ingatag egység további gyengítésére irányul. Éppen ezért az autonómia kifejezés (már csak Krím példája miatt is) sokak szemében vörös posztó.

Ugyanakkor nem kétséges, hogy például a kárpátaljai magyarság hosszabb távú fennmaradását egy megfelelő jogosultságokkal bíró területi önrendelkezési formáció sokkal eredményesebben szolgálná, mint akár a csak széthúzáshoz vezető, hatékony politikai képviseletet nem eredményező pártosodás, akár a Magyarország felől érkező támogatások (beleértve a visszahonosítás lehetőségét is).

E körülmények ismeretében tűnik némileg meglepőnek a magyar kormány eddig kevéssé hangoztatott álláspontját képviselő nagykövetnek, a kijevi magyar külképviselet vezetőjének a nyilatkozata. Az ukrán hírportálon megjelent interjút az MTI így foglalta össze:

A magyar kormány támogatja az egyik kárpátaljai magyar párt azon kezdeményezését, hogy Kárpátalja területén hozzanak létre autonómiát - közölte Bayer Mihály kijevi magyar nagykövet a weekly.ua című ukrán hírportálon közölt interjúban.

A diplomata elmondta: a magyar kormány legutóbbi ülésén támogatást javasolt azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a kárpátaljai magyarok legitim politikai szervezeteitől indultak ki. "Ez a két kárpátaljai magyar párt egyikének a kezdeményezése. Mi egyszerűen csak támogatásunkról biztosítottuk e kezdeményezéseket, nincs szó semmilyen szakadár törekvésről" - hangsúlyozta.

Bayer Mihály az újságíró azon megjegyzésére, hogy Ukrajnában úgy vélik, a Tiszamenti járás létrehozása a magyar etnikum számára alkalmat adhat e terület Magyarországhoz csatolására, közölte: "beszélni bármiről lehet; a Krím-félszigeten autonóm köztársaság létezik, Európában (is) vannak autonómiák; Moldovában, ahol (korábban) dolgoztam, autonómiát hoztak létre a gagauzoknak, Romániában pedig már Ceausescu idejében is létezett az erdélyi autonómia".

A nagykövet az interjúban leszögezte, hogy Magyarországnak nincs területi igénye Ukrajnával szemben. Megjegyezte, hogy elég gyakran megfordul Kárpátalján, ahol a megbízatása kezdete óta eltelt másfél évben egyszer sem beszéltek neki ilyen igényről. Emlékeztetett arra is, hogy a kárpátaljai autonómiával kapcsolatos elképzelés néhány évvel ezelőtt merült fel (először), az pedig, hogy a kárpátaljai magyar párt felelevenítette, elsősorban kulturális, oktatási kérdésekkel, valamint az azonosságtudat megőrzésével függ össze.

A portál közölte, hogy a 2001-es népszámlálás szerint 156.600 magyar él Ukrajnában, túlnyomó többségük - 151.500 - Kárpátalján lakik, ahol a népesség 12 százalékát teszik ki. Az írás szerint a magyar kisebbség "meglehetősen ellenáll" az asszimilációnak, mivel tömbben élnek néhány járásban, amelyek közül több Magyarországgal szomszédos.

---

Az interjú eredeti szövege

Jó arcú középkorú donyecki férfi mondja a Rákóczi-pince előtt: a tokaji bor kedvéért akár a világ végére is elmenne, de a magyarországi gyógyfürdők vonzereje sokat csökkent az utóbbi években. Egyfelől magasak a belépti díjak, másfelől majdnem ugyanezt Kárpátalján is megtalálják a keletebbről érkezők. Igaz, a víz gyakran ugyanolyan gyógyerejű... No de a körülmények... A beregszászi termálvízű strandnál lepusztultabb posztszocialista létesítményt Ukrajna határaitól nyugatabbra azért nem igen találni. És mégis megtelik napról napra a medence, látszólag senkit nem zavar a málladozó beton, a rozsdás csövek, a higiénikusnak aligha mondható öltöző, ahol a zuhanyrózsából nemhogy meleg, de néha még hideg víz sem folyik. Nem folyik, mert ezt a város szolgáltatja. Még szerencse, hogy a medencébe a Földanya szolgáltatja a forró vízet.

A beregszászi Zakarpattya sportkomplexumot még 60-as évek Szovjetuniójában építették. Ilyen méretekre is kell számítani, benne egy 50 méteres medencével, melyben termál-gyógyvíz várja a fürdőzőket. A medencét egy gejzír tölti fel 1,5 km-es mélységből. A termálvíz szilícium-nitrogén-karbonát- és magas sótartalmú, így a legtöbb mikroorganizmust elpusztítja. A gejzír vize 50 fok, de a medencébe érve 33-ra hűl. Mind bőrbetegségek, mind mozgásszervi panaszok ellen jó gyógyír. Szintén Beregszászban, a Pacsirta Hotel szintén működtet egy termálfürdőt, sószobával – írja a karpat-tur.net.

Mostanában kezdték el felfedezni Kárpátalja gyógyvizeit igazán, igaz ez az ukránokra is és a magyarokra is. Ha a meglévő fürdőket korszerűen felújítanák és néhány újat is nyitnának, valószínűleg elszívná a jelenleg Magyarországra járó ukrán fürdőzőket, de a magyarokat is. Az árak közötti különbség és a környék szépsége, na és persze a nyelvi könnyebbség akkora vonzerő lehet, amivel még Budapest vagy Hévíz sem tudja felvenni a versenyt.

Kárpátaljai vélemények

A POSZTINFO.hu kérdésre több kárpátaljai úgy nyilatkozott, hogy egyértelműen a turizmusban és azon belül a gyógyvízekben látják  Kárpátalja gazdasági fellendülésének egyetlen módját. A 24 éves ungvári Marija szerint Az Európai Unió tőszomszédságában, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és persze Magyarországról is özönlenének a turisták Kárpátaljára, ha a szükséges fejlesztések megtörténnének. A 32 éves munkácsi Iván szerint, aki maga is az idegenforgalomban tevékenykedik, legalább reklámra lenne szükség. “Olyan hirdetésekre gondolok, amik nem szokványosak. Egy jó YouTube-vírusvideó Kárpátaljáról, magyar nyelvű szereplőkkel például megfelelő módja lenne annak, hogy a magyarok fejéből kiverjük azt a képet, hogy a volt Szovjetunióban minden szakadt, dohos, rozsdás és betonból van.” Egy negyvenes éveiben járó beregszászi magyar nemzetiségű tanárnő pedig leginkább a schengeni határátlépés egyszerűsítését látná megoldásnak:  “Az világos, hogy az olykor órákig tartó várakozás és pepecselés a határon elriaszt mindenkit. Szerintem, aki EU-s útlevéllel jön ide azért, hogy itt költse el a pénzét, annak élből továbbot kellene inteni. Nyilvánvaló, hogy ezért cserébe ukrán útlevéllel rendelkezőkkel nem fognak ugyanígy bánni, de ez az arcvesztés megérné.” Külön kiemelte, hogy távolabbról repülővel is lehetne “hozatni” turistákat. hiszen Ungváron van egy erre alkalmas repülőtér, mégsem használják.

Nem tölthetnek be közhivatali tisztséget a jövőben Ukrajnában olyan személyek, akik az ukrán mellett más állampolgársággal is rendelkeznek. A kettős állampolgárok kiszűrésére speciális bizottságot hoznak létre.

Vaszil Popadinec, a megyei közigazgatási főosztály vezetője az Ungvárról sugárzó Tisza-1 állami tévécsatorna adásában azt mondta, hogy az Ukrajnában folyó közigazgatási reform lezárulása után nem tölthetnek be közhivatali tisztséget Kárpátalján azok, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek, és a vezető beosztásban dolgozó köztisztviselőnek nem lehet közeli hozzátartozó a beosztottja.

Hozzátette: a közigazgatási reform már kezdetét vette 2011. december 9-én, amikor Viktor Janukovics elnök aláírta az új közigazgatási törvényt.

A tisztségviselő szerint a törvény száműzi az állami hivatalokból a "sógorságot-komaságot", hiszen a jövőben a főnök még az élettársát sem alkalmazhatja beosztottként. Igaz, ettől eltekintenek a falvakban és Kárpátalja hegyvidékén, ahol kevés a szakember – tette hozzá.

Közölte azt is, hogy speciális bizottságot hoznak létre, amelynek feladata a kettős állampolgársággal rendelkező köztisztviselők kiszűrése lesz.

Popadinec elmondta, hogy a jogszabály hatályba lépése után jelentős mértékben csökkentik a köztisztviselők számát. Ennek köszönhetően legalább kétezer hrivnyára (körülbelül 65 ezer forintra) emelik a közigazgatásban dolgozók fizetését, mivel eddig a hivatalnokok 80 százaléka mindössze havi ezerkétszáz hrivnyát keresett.

(MTI)

Horváth Béla (Borzsova) cikke a Kárpátinfón:

Egy mezőgazda töprengései

 

Süllyedhet-e még mélyebbre Kárpátalja mezőgazdasági termelése? A rengeteg parlagon heverő föld láttán sokan felteszik ezt a kérdést manapság. Az utóbbi években a szabadföldi növények esetében oly alacsony hozamokat érünk el szinte valamennyi kultúrából, hogy azt gondolhatnánk, hogy a gödör fenekén vagyunk, és nincs tovább. Higgyék el nekem, a szemtanúk hitelességével mondom, hogy elértük azt a szintet, amelyen a kolhozosítás első éveiben voltunk.

Én abból a korosztályból való vagyok – hetven rég elmúltam –, hogy még nagyon jól emlékszem rá, milyen volt a kolhozrendszer első néhány éve. Az akkori hatalom rákényszerítette a kolhozokat arra, hogy bevessenek minden talpalatnyi földet. Nem volt szabad parlagon maradni egyetlen hektár földnek sem, pedig még az első években – 1949-53 között – lovakkal és ökrökkel szántották meg egy-egy falu földjét. Az első időkben az őszi kalászosok termését kézi kaszával arattuk: a kaszás után ment a marokszedő, aki ölre szedte a levágott rendet, utána jött a kévekötő, aki az egészet kévébe kötötte, majd estefelé ezeket már hárman keresztbe rakták. De ha jött az esőfelhő, akkor még a rossz idő beállta előtt elvégeztük ezt a munkafolyamatot.

Elképzelhetik a fiatalabb olvasók, hogy mennyi emberi erő, verejték kellett mindehhez. Nekem az volt a szerencsém, hogy én csupán egy éven át vettem részt egy ilyen aratásban. Míg élek, mindig emlékezni fogok rá, hogy tizennégy évesen estefelé holtfáradtan bandukoltam hazafelé, szinte vérzett a karom a szúrókás búza marokba szedésétől. Elképzelhető, mennyire örültem, hogy végignézhettem a járási gép- és traktorállomás (MTSZ) által kiküldött kombájn aratását, ahol már nyilvántartó-ellenőr minőségben vehettem részt, mint az a fiatal, aki befejezte a kilencedik osztályt. Nem felejtettem el azóta sem, hogy ezt a kombájnt egy DT-74-es márkájú lánctalpas traktor húzta, és a kombájn a traktor hátsó részébe szerelt agregáttól lépett működésbe. Nagyszerű érzés volt látni, hogy ez a gép milyen gyorsan végzi el az aratás fáradságos munkáját.

Sokaknak nem kell jellemezni, hogy milyen volt a kolhozrendszer. De időnként arra gondolok, hogy talán még időnként az is jobb volt a mai kiforratlan családi mezőgazdasági vállalkozásnál. Nyilvánvaló, hogy akkor is gyakran megsértettük a gazdálkodás technológiáját, hiába írták akkor is a szakkönyvek, hogy mit hogyan kell elvégezni, A pártvezetés gyakran felülírt mindent.

Itt, Kárpátalja nehéz agyagtalajain nagyszerűnek bizonyult a lánctalpas traktorok alkalmazása. Ezek fel tudták törni a csontig kiszáradt földeket is, de az átázott talajon is tudtak haladni. Csak emlékeztetnék rá, hogy ezek a traktorok olyan ekékkel voltak felszerelve, melyekhez előekék is tartoztak. Az előekéknek az volt a rendeltetése, hogy a nagy eke előtt nyolc-tíz centiméter mélyen felszántsák a felső réteget, és azt a barázda fenekére fektessék. Ennek eredményeként a gyomnövények magvai ebből a huszonkét-huszonöt centiméteres mélységből csak nehezen keltek ki. Emellett nem keletkeztek nagy rögök szántáskor.

Ma már a családi mezőgazdasági vállalkozásban a földeket gyakorlatilag csak JUMZ kerekes traktorokkal műveljük, ezzel készítjük a magágyat az elvetendő kultúra alá. Az ezekhez a traktorokhoz csatlakoztatott ekéken már hiába keressük az előekét, száraz talajon vagy az átázott földön ezek a gépek nem tudnak haladni. De ha még ideális a talaj a szántásra, a kerekes traktor három köldökű ekéje csak tizennyolc-húsz centiméter mélyen tudja megszántani a mi vályogtalajainkat. Egy mély talajlazításra, amikor is huszonnyolc-harminc centiméter mélységben forgatják fel a termőréteget, ez a gép már alkalmatlan. A legtöbb eke a kolhozrendszerből maradt fenn, szinte mindegyikük meg van erőltetve, emiatt eldeformálódtak, ennek következtében csak élére állítja a felszántott hantot. Ebből kifolyólag történik meg rendre az, hogy a magángazdák földjei oly mértékben elgyomosodtak, hogy az emberek már képtelenek megművelni a kapás növényeket. Egyes gazdák már évek óra használnak gyomirtó szert – nem csupán az őszi szemesek, hanem a kukoricatáblán is, ám a kukorica gyomirtó szere olyan gyenge hatásfokú, hogy csupán megállítja a gyomok növekedését egy-másfél hónapra. Utána a gaz teljes erőbedobással fejlődik, és a kukorica szemzésének időszakára már majdnem eléri a kukorica magasságát. Ez aztán azt eredményezi, hogy a termésátlagok igen alacsonyak. A ráfordítások nem fedezik a kiadásokat.

Az őszi kalászosok gyomirtása már valamivel sikeresebb. De itt is komoly bajok vannak. A szerves- és a műtrágyák használatának hiánya oda vezetett, hogy a gazdák hektáronként tizenöt-húsz mázsa üszkös termést takarítanak be, s ez szintén csak a ráfizetést növeli. Így aztán le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a végsőkig kiuzsorázott, alacsony humusztartalmú földjeinken ma már nem érdemes gazdálkodni. Legfeljebb akkor, ha meg tudjuk oldani a tápanyag-utánpótlást. Ez persze csak akkor lehetséges, ha újra fellendül a jószágtartás. Nyilvánvaló, hogy a sertéstartás mellett a szarvasmarha-tartásnak is újabb lendületet kell vennie. De amíg ez nincs meg, addig maradnak a mai szomorú állapotok, amikor is a magángazdák földjeinek az ötvenöt-hatvan százaléka parlagon hever éveken át. Éppen ezért üdvözlök minden olyan programot, amely a mezőgazdaság fellendítését célozza Kárpátalján. Nagy örömmel olvastam, hogy a Terra Dei Mezőgazdasági Szaktanácsadó Központ egy újabb, az Egán Ede által az 1800-as évek végén megvalósított programhoz hasonló akciótervet dolgozott ki, s ehhez elnyerte a magyar kormány támogatását

Mindenféleképpen üdvözölni kell azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nagy hozzáadott értéket tartalmazó, nagy élőmunka-ráfordítást és nagy tudást igénylő mezőgazdasági termékek előállítását célozzák meg. Magunk is látjuk, hogy az intenzív zöldségtermesztés, gyümölcstermesztés, amelyek maximálisan kihasználják Kárpátalja viszonylag kedvező klimatikus viszonyait, az utóbbi években fellendülőben vannak. Az intenzív szabadföldi és fóliasátras zöldségtermesztés, a korai bogyósok, a cseresznye- és a baracktermesztés, csemegeszőlő-termesztés és a borászat már meghozta az első eredményeket. Természetesen nem nélkülözhetjük a gazdák összefogásában megmutatkozó erőt sem. Ezen az úton kell továbbhaladnunk ahhoz, hogy megváltoztassuk a mostani szomorú állapotokat.