Márku Anita: "Po zákárpátszki"
Új kötettel jelentkezett a beregszászi magyar főiskola Hodinka Antal Intézete. Munkatársuk monográfiája egyfajta segédkönyv a kárpátaljai magyar nyelvhasználat tanulmányozásához, mely bemutatja a kétnyelvűség hatásait a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatára, a szituatív nyelvválasztás és a kódváltás funkcióit a közösség nyelvhasználatában. A beszédes cím is erre utal: Kárpátalján mind a magyarok, mind a velük állandó nyelvi érintkezésben állók egy kicsit másképp beszélik anyanyelvüket. Hatnak egymásra a nyelvek, hatnak egymásra a beszélők.
Márku Anita:
„Po zákárpátszki"
Kétnyelvűség, kétnyelvűségi hatások és kétnyelvű kommunikációs stratégiák a kárpátaljai magyar közösségben
Monográfia
„Líra” Poligráfcentrum, Ungvár, 2013. - 244 old.
ISBN 978-617-596-119-3
A Kötet előszava:
Még a kilencvenes évek derekán történt. Budapestre utaztam a Tisza Expresszel. Tél volt, korán sötétedett, s nemcsak odakint, hanem a nemzetközi gyors fülkéjében is, ahol Szolnokot követően, miután alkalmi útitársaim leszálltak, egyedül maradtam. Olvasni nem lehetett, mert csak a folyosón pislogott némi fény, így az ablakhoz tapadva bámultam az elsuhanó kinti világot.
Hirtelen egy fiatal srác húzta ki a fülke tolóajtaját, és oroszul kérdezte: a következő állomás már Budapest? Reflexből, gondolkodás nélkül feleltem neki, természetesen azon a nyelven, melyen a kérdés elhangzott. Megköszönte a felvilágosítást, majd továbbment. Furcsálltam viszont, hogy úgy hallottam, minden fülkébe benyitott a vagonban.
Kis idő múlva öt marcona, kapucnis alak nyomult be a fülkébe, és oroszul közölték: adjam oda a pénzemet, és akkor nem esik bántódásom. Nyilvánvalóan túlerőben voltak, meg egyébként se vagyok harcias típus. Megpróbáltam időt nyerni, ezért elkezdtem rábeszélni őket, hogy hagyjanak engem békén, egyszerű diák vagyok, alig van nálam pár száz forint. Nem nagyon hatotta meg őket félszeg szövegem. Ekkor feltűnt, hogy a kalauz épp elhúz a fülke előtt. Azonnal felpattantam, és utána kiáltottam: ezek az oroszok ki akarnak rabolni! Közben a hozzám legközelebb ülő kapucnis elkapta a karom, és vissza akart rántani a fülkébe. Ám amikor meghallották, hogy magyarul szólok a vasutas után, egyikük elkiáltotta magát: ez tud magyarul, gyerünk innen! S amilyen gyorsan megszállták a fülkémet pár perccel korábban, olyan hirtelen tűntek el.
A kalauz visszafordult, és beült mellém. Elmondta, hogy a hasonló rablások egyre gyakoribbak ezen a járaton, de eddig csak oroszokat szemeltek ki, a magyarokat elkerülték, attól tartva, hogy feljelentést tesznek.
És akkor értettem meg, mi volt a szerepe a rablók előtt hozzám bekukkantó kérdezőnek: ha az oroszul feltett kérdésre oroszul érkezik válasz, potenciális áldozatra talált a csapat, ám aki értetlen tekintettel reagál, azt békén hagyják. Megosztottam ezt az elméletem a jegyvizsgálóval is, aki meglepve kérdezte: én oroszul feleltem nekik? Igenlő válaszom hallatán ismét kérdezett: s miért? Miért nem játszottam el, hogy nem értem a kérdést?
Elgondolkodtam: tényleg, miért? Aztán rájöttem: egész egyszerűen azért, mert abban a közegben, ahol én élek – Kárpátalján, kárpátaljai magyarként –, az a természetes, hogy egyszerre több nyelv használatos körülöttem, az emberek többsége nem csak egy nyelven képes megszólalni. S mindez: a két- vagy többnyelvűség, az egymás mellett élő kultúrák mindennapi érintkezése, szükségszerűen hatással van a világlátásunkra, az étkezési szokásainkra, s természetesen arra is, hogyan, miként használjuk anyanyelvünket, az általunk többé vagy kevésbé ismert más nyelveket.
Márku Anita könyve erről a közegről szól: arról, hogyan használják anyanyelvüket a kárpátaljai magyarok, miként befolyásolja ez a kulturálisan és nyelvileg egyaránt sokszínű környezet azonosságtudatukat, a mindennap hallott nyelvekhez fűződő viszonyukat, nyelvi közléseik szerkezetét, jellegét. Szóval: ez a kötet rólunk íródott. A kárpátaljaiak magukra ismerhetnek benne, az irántunk érdeklődők pedig sok mindent megtudhatnak belőle rólunk. Érdemes elolvasni.
Csernicskó István
Beregszász, 2013. július 10.