Bármennyire is nagy az igyekezet, s bármennyire is nyilvánvaló a jó szándék a magyar kormány részéről, már most látszik, nem lesz könnyű dolguk azoknak a kárpátaljai magyaroknak, akik úgy döntöttek, hogy benyújtják a kedvezményes honosításhoz szükséges iratokat.

Mert vegyünk egy konkrét példát. Ha az illető elmúlt 50 éves, akkor a szülei már a cseh érában születtek, s nyilvánvaló, hogy a Csehszlovák Köztársaság által kiállított keresztlevéllel nem lehet igazolni a magyar felmenőket. (De hát hol is van már az a keresztlevél!) Azoknak sincs nagyobb szerencséjük, akiknek a szülei a visszacsatolást követően – tehát az 1938–1944 közötti időszakban – születtek. Mert az ő keresztlevelüket – ismét csak, csekély kivételtől eltekintve – a szovjet érában, annak rendje és módja szerint lecserélték. Ezeket az anyakönyveket pedig az ungvári levéltárban őrzik. Tapasztalatból tudom, hogy amint ez utóbbiról valaki tudomást szerez, legyint az egészre egy nagyot, hisz ebben a mégiscsak kényes helyzetben ilyen kéréssel senki sem fordul egy ukrajnai hivatalhoz. Az utóbbi 60-70 esztendő tapasztalata mutatja, hogy jó az elővigyázatosság.

A legegyszerűbbnek tűnik az a megoldás, ha fellapozzuk annak az egyházközségnek az anyakönyveit, amelyikben a nagyszülőket és a szülőket megkeresztelték. Ám mint nemrég kiderült, az egyházi anyakönyvi okiratokat évtizedekkel ezelőtt igen sok helyen elvették és a járási anyakönyvi hivatalokban helyezték el, ahonnan ezek a dokumentumok azóta Ungvárra kerültek. Tehát megint csak a megyei székváros levéltárának az ajtaján kell kopogtatni. Igazából azoknak van viszonylag könnyű dolguk, akiknek a szülei, nagyszülei valamelyik magyarországi településen látták meg a napvilágot még a háború előtt. Ők a helyi anyakönyvi hivataloknál valóban könnyűszerrel hozzájuthatnak a honosításhoz szükséges iratokhoz.

Az egyszerűsített honosítással kapcsolatos tájékoztatókban gyakran szerepel, hogy az édesapa vagy a nagyapa katonakönyve lehet az az alapdokumentum, amivel igazolhatjuk a magyar felmenőket. Persze előfordulhat, hogy a Kárpát-medence más régióiban ez használható megoldás, viszont tapasztalataink szerint Kárpátalján egyáltalán nem az. Magyar katonakönyv! Egy-egy ritka kivételtől eltekintve bizony nincs ilyen dokumentum a magyar családok hagyatékában. Gondoljunk bele, annak a könyvnek nem csupán a frontot, de a sztálini lágereket is meg kellett járnia. Gazdája ugyan miért ragaszkodott volna hozzá, hisz az ott már semmire sem volt jó, csak arra, hogy a fogva tartókat még inkább irritálja. A lágerekben ugyan szigorú nyilvántartást vezettek mindenkiről és mindenről, ám amikor végre valakit elengedtek, a különben semmit mondó elbocsátó „bumáskát” az itthoni hatóságnál le kellett adni. A későbbiek során hányan és hányan szembesültek azzal a problémával, hogy a szögesdrót mögött töltött éveket sehogysem tudták igazolni. Pedig jól jött volna a nyugdíj felszámolásánál.

Szóval a katonakönyv… Megtaláltam édesapám katonakönyvét, aki 1922-ben született, így valószínűleg ő és a vele egykorúak voltak az utolsók, akiket még behívtak magyar katonának. Ám ez a katonakönyv nem az a katonakönyv. Mert vörös fedelű, sarló kalapácsos. 1963-ban adták ki, benne a negyedik oldalon orosz nyelven a következő bejegyzés: „vengerszkaja armija”, s az, hogy a könyv tulajdonosa a 22-es gyalogezredben szolgált aknavetősként. Ugye furcsán néznének rám, ha ezt a katonakönyvet csatolnám a honosítási kérelemhez.

Tehát a fenti példákból is látszik, hogy a kárpátaljai magyarok egy részének nem lesz könnyű dolga, ha azt akarja bizonyítani, hogy magyar állampolgárságú felmenőkkel rendelkeznek. Mégiscsak az tűnik a legegyszerűbbnek, ha az egyházi iratok alapján próbáljuk bizonyítani jogosultságunkat. Ehhez viszont az kell, hogy az egyházi anyakönyvek több évtizedes hánykolódás után végre visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz. Ehhez valamennyi Kárpátalján működő történelmi egyháznak kérnie kell, hogy a szovjet érában tőlük jogosulatlanul elvett dokumentumokat visszakapják. Hogy ez túlságosan nehéz és bonyolult ügy lenne? A kicsinyhitűeket emlékeztetném arra, hogy lágert megjárt szüleink, nagyszüleink akkor, a ’80-as évek végén, nem féltek végigjárni a különböző hivatalokat és kérvényezni bezárt templomaik visszaadását. Igaz, hogy akkor már recsegett-ropogott a birodalom, de senki nem tudta, mi lesz, vagy hogyan végződik az egész. Akkor még nem tudhattuk magunk mögött a magyar állam támogatását sem. Tehát jó volna, ha a hamarosan összeülő ukrán–magyar vegyes bizottság – az ügy súlyára való tekintettel – a megtárgyalandó témák közé felvenné az egyházi dokumentumok visszaszolgáltatását.

Még így sem hárul el minden akadály azok elől, akik kérni szeretnék a kedvezményes honosítást. Romániában és a Vajdaságban sorra alakulnak a Demokrácia Központok. Ezek a kedvezményes honosítással kapcsolatos iratok rendszerezésében segítenek a hozzájuk fordulóknak. Látni kell, hogy egyházainknak az általuk remélhetően felvállalt plusz feladat elvégzéséhez támogatásra van szükségük. Demokrácia Központokat Kárpátalján a jelenlegi helyzetben nem célszerű létrehozni, ám az mindenképpen megfontolandó, hogy a magyar kormány a Beregszászon működő Kárpátaljai Református Múzeum és Levéltár az államtól visszakapott anyakönyvek rendezésére felvett munkatársak bérének kifizetését felvállalja. Ugyanezek a munkatársak adhatnák ki a hozzájuk forduló ügyfeleknek a szükséges igazolásokat. Hasonló segítséget kell nyújtani a római és a görög katolikus egyháznak. A fent leírt elképzelés ma még csak merész ábránd, ám ha teszünk érte, akkor valósággá válik.

A modern kor egyházai – a hívek lelki gondozásán túl – annyi más fontos feladatot felvállalnak! Gondoljunk csak a különböző karitatív tevékenységekre, öregotthonok, családi típusú gyermekotthonok létrehozására, üzemeltetésére. Joggal lehet tehát remélni, hogy nem zárkóznak el a fent vázolt teendők elvégzésétől sem. Ha ez megtörténik, az mindenképpen az egyházi vezetés és a hívek kapcsolatának erősítését szolgálja.

Kovács Elemér, Kárpátinfo