Kárpátalja - kárpátaljai magyarok


2017. ápr. 08.
A blogot jegyzi: bdk 6 komment

Holokauszt Ungváron. Az ungvári zsidóság deportálása, 1944

Az ungvári zsidóság gettósítása, deportálása és a zsidó vagyonok elkobzása 1944-ben

az ungvári zsidók deportálása - holokausztAz utóbbi években számos kutatás jelent meg a holokauszt feltárásának történetében, így nem maradt kivétel a kárpátaljai zsidóság tragédiájának feldolgozása sem. A téma mérföldkövének számító Randolph L. Braham tanulmánya elsősorban magyarországi forrásokat használ fel, amikor az ungvári eseményeket taglalja, viszont külön kitér minden Kárpátalján létrehozott gettó működésére, így röviden az ungvári bemutatására is sor kerül. De korszakalkotónak számítanak többek között Frojimovics Kinga, Karsai László, Fedinec Csilla és Dupka György kutatásai is. Ám szinte mindegyik hiányossága ugyanaz: helyi levéltári forrásokat nem tartalmaznak, az információk ismétlődnek, az eseménytaglalás leíró jellegű, sok esetben elmaradnak a forráskritikák és az elemző okfejtések, az ungvári események pedig legtöbbször említetlenül maradnak. Ennek a hiátusnak a kitöltésére vállalkozik Kosztyó Gyula Az ungvári zsidóság a végkorszakban* című tanulmánya, amely az 1944-es gettósításról, deportálásról és a zsidó vagyonok sorsáról ad számot. A helyi levéltári forrásokat feldolgozó kutatási anyag az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóiratában, a Betekintő 2016/4 számában jelent meg

uzhgorod2.jpgEbben a korszakban Ungvár többek között az Északkeleti Hadműveleti Terület központjaként működött, valamint Kárpátalja életének meghatározó stratégiai, logisztikai, politikai és kulturális központja volt. Ahogy a tanulmány bevezetőjéből is megtudhatjuk, a nemzetiségi és vallási sokszínűségéről ismert városban az izraelita közösségnek (a lakosság 1/3-a) jelentős szerepe volt a közigazgatásban, a kereskedelemben és az idegenforgalomban egyaránt. Az 1944-es deportálások után a zsidóság teljesen eltűnt Ungvárról (9576 fő), a várost pedig súlyos gazdasági nehézségek sújtották. A tanulmány ezen időszak történetét tárgyalja, elsőként az eddig feltáratlan források alapján.

A dolgozat részletesen tárgyalja a német megszállást és a zsidók összegyűjtéséről szóló rendelet közvetlen eseményeit. 1944. március 22-én vonultak be a német katonák Ungvárra: „mikor a németek bejöttek, óriási lárma volt a városban”. A megérkező SS- és Gestapo-szervek túszszedésekkel, sarcolásokkal sújtották a helyi zsidó hitközösségeket és hamarosan a megszorító és megkülönböztető rendeletek is sorra láttak napvilágot (a zsidók szabad mozgásának korlátozása, a sárga csillag viselése). A fennmaradt magyarországi és kárpátaljai iratokból jól látható, hogy Ungváron a magyar–német kapcsolatokban a zsidók összegyűjtése és deportálása során nem voltak súlyos nézeteltérések. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy Megay László, a város polgármestere gondolkodás nélkül végrehajtotta, sőt olykor kezdeményezte a zsidók elleni diszkriminatív intézkedések bevezetését. A zsidókat érintő mindennemű atrocitással kapcsolatos ügyintézések kezelésére létrehoztak egy Zsidó Tanácsot (Ungváron ez 65 fős lett).

1944. április 1-jén a Kassán berendezkedő Einsatzkommando és az SD-parancsnokság egyik SS-őrnagya nyílt levélben közölte követeléseit, miszerint Kárpáti Ukrajna sajátságos helyzete miatt, a rendőrség és a csendőrség a falvakban élő zsidó lakosságot gyűjtse össze Munkács, Ungvár és Beregszász (szükség esetén Huszt) városokba. A gyűjtést több rendelet és tanácskozás is megelőzte, s végül 1944. április 16-án a terveknek megfelelően kezdődött a zsidó lakosság összegyűjtése.

Elsőként az ungi közigazgatási kirendeltség területéről Ungvárra hozták őket, tehát kezdetét vette a gettósítás (a Glüch-fatelepből átalakított gyűjtőtáborban, majd a Felszabadulás utcai téglagyárban is gettó volt): „az összegyűjtött zsidók hangulata megnyugtató, a beszállítások zavartalanul, minden rendzavarás nélkül folytak le”. Mind a lakások átkutatása, mind pedig az emberek összegyűjtése drasztikusan zajlott, minden vagyonukat elvették, s mindössze két váltás ruhát, ágyneműt és 14 napra elegendő élelmiszert vihettek magukkal a gettóba, így a kétségbeesés egyre általánosabbá vált a zsidók körében. Előfordult, hogy a tisztviselők némi pénz ellenében mentességet ígértek nekik, amit persze nem teljesítettek. Április 25-ére több mint 17 ezerre nőtt az összegyűjtött zsidók száma, végül a Zsidó Tanács tagjait is gettósították. Az élelmiszerhiány egyre nagyobb problémává vált, ezért a zsidók lakásaiban maradt élelmiszert összegyűjtötték és a zsidó népkonyhára szállították. Mindemellett kezdetét vette a „zsidó és tengelyellenes” szerzőktől származó könyvek begyűjtése.

1944. május 2-án az ungvári polgármesteri hivatal tanácskozásának fő témája a közellátási és a pénzügyi problémák voltak (a vita dokumentumát közli a tanulmány szerzője). A fennmaradt dokumentációból kiderül, hogy a városvezetés nem tudta, hogy a zsidókat deportálni fogják, ugyanis a gettó áram- és vízellátása is napirendi pont volt.

A levéltári adatok alapján az ungvári gettók körülményeit is alaposan elemzi Kosztyó Gyula: zsúfoltság volt, a barakkok folyton beáztak, nem voltak fekvőhelyek, kevés volt az élelem, tisztálkodásra nem volt lehetőség, tomboltak a betegségek (tetvesedés, tífusz, vérhas), dolgoztatták a zsidókat és gyakran bűntették (bűntető barakk). Az általános hangulat apatikus volt, amit sok esetben a keresztény lakosság is nehezített, mivel a nagy többségük elégedett volt, és lelkesen fogadták állampolgártársaiknak a gettósítását, de akadtak olyanok is, akik segítették, élelmezték bezárt rokonaikat, barátaikat. A zsidók bíztak a szovjet csapatok felszabadításában és időről időre szabadon bocsájtásukat is kérvényezték szakmai érdemeikre hivatkozva (egykori magyar állami tisztviselők, pedagógusok, orvosok, rabbik, első világháborús hadirokkantak).

1944. április 24-én volt az első olyan alkalom, amikor a helyi közigazgatás önként vetette fel – német nyomás nélkül – a zsidók deportálását Kárpátalján: Megay polgármester kérte az összegyűjtött zsidók deportálását a nagy zsúfoltságra hivatkozva.A deportálás napjának reggelén hangosbemondón sorolták azoknak a családfőknek és családtagoknak a nevét, akiknek az összecsomagolást követően készen kellett állniuk az indulásra.” A zsidókat újra megmotozták, majd csendőri és SS felügyelet mellett a vasútállomáson álló marhavagonokba terelték őket, egy-egy teherkocsiba olykor 120 embert is bezsúfoltak, így a szomjúság és a hőség általános volt. A vagonokat Kassáig a csendőrség, onnan pedig a németek őrizték.

Az ungvári gettóba összegyűjtött zsidókat 1944. május 17. és május 31. között öt transzporttal deportálták Auschwitz-Birkenauba, onnan pedig többeket átszállítottak Dora, Mauthausen és Buchenwald táboraiba.

Ungvár 1/3-ad lakosságának elszállítása érezhető következményekkel járt, többek közt az adásvételi ügyek is leálltak, és csak Ungváron 215 ipari üzem és 152 kereskedés szűnt meg.

A szerző a tanulmány utolsó fejezetében az ungvári zsidók vagyonának szétosztását, a lakások és a kereskedések felhasználását tekinti át átfogó módon (több száz oldalnyi levéltári irat maradt fenn e témakörben). A vagyonuk sorsa már a gettósítás előtt megpecsételődött, hiszen már április 4-én kezdetét vette a zsidó kereskedések bezárása. A Kereskedelmi és Közlekedésügyi Miniszter rendeletére a zsidó kereskedők üzleteiben lévő árukészleteket és az üzletek berendezéseit zár alá vették. A város keresztény kereskedőket jelölt ki a zsidó üzletek gondnokaiként. Kiemelten foglalkozott a városvezetés a hátrahagyott vagyon kezelésével, a vagyon a helyi közigazgatás által megalakított átvételi bizottsághoz került. 1944 áprilisától pedig a zsidó lakások bérbeadása is megkezdődött. 1944 májusában a Pénzügyminisztérium fennhatósága alá került minden zsidó ingó és ingatlan, így a város szegényei közt a fennmaradt ruhaneműt sem tudták szétosztani. A lakások fosztogatása napi problémává vált, a rendőrség pedig szinte tehetetlen volt ez ügyben. Ezzel egyidőben kezdetüket vették a lakáskérelmezések, május végére Ungváron közel félszáz kérvény várt elintézésre, ezért júniusban egy öt fős bizottság alakult e munka elvégzésére és létrehoztak egy formanyomtatványt is. A lakásleltározási munkálatok során 2085 zsidó lakást vettek hatósági zár alá. Július 1-ig 703 darab lakásigénylést jegyeztek be a hatóságok Ungváron (a lakások odaítélésének indokait a szerző diagramon ábrázolja). Augusztus végére a polgármester megtiltotta az újabb kérvények beadását, ami a fokozódó katonai jelenléttel hozható összefüggésbe.

Kosztyó Gyula tanulmánya valóban hiánypótló az ungvári holokauszt történetével foglalkozó témakörben, elsődleges forrásokat használva tárja fel és érteti meg a városban lezajló zsidóellenes intézkedéseket és azok következményeit.

Az összefoglalót a Kárpátalja Blog számára Fazekas Andrea készítette.

Kosztyó Gyula terjedelmes tanulmánya az elsődleges források megjelölésével itt olvasható:

Az ungvári zsidóság a végkorszakban *

* FRISSÍTÉS. Egy olvasónk hívta fel a figyelmet arra, hogy a Betekintő honlapján, mint az oldal egy részéről készített legfelső kép is mutatja, a tanulmány címe torzított formában jelent meg, eredetileg:

Az ungvári zsidóság a vészkorszakban

A hiba nyilvánvaló, hiszen a letölthető .pdf dokumentumban valóban ez a cím olvasható. Köszönjük a kiegészítést.

Kapcsolódó témájú írások a blogban:

A beregszászi nagyzsinagóga

zsinagóga - beregszász - kárpátalja - zsidóság - nagyzsinagóga - kárpátalja zsidósága - kép, fotó, képeslap, fénykép, vizuális örökség

beregszasz-verboczi-ter-nagyzsinagoga-1938.jpg

Beregszász, Verbőczi (Werbőczy, Verbőczy) tér [később Kossuth Lajos tér], 1938. Szemben a beregszászi nagyzsinagóga épülete, jobbra a törvényszék. Korabeli képeslap. >>forrás

A beregszászi zsinagóga "átépítése" - valójában megsemmisítése - az 1960-as években

beregszasz-nagy-zsinagoga-atepites.jpg

A XIX. sz. végén épült beregszászi nagyzsinagógát az 1960-as években az akkori városi főépítész, Homoki József tervei alapján építették át kultúrházzá (kultúrpalotává) a "szocialista konstruktivizmus" stílusában. A enteriőr és a külső megjelenés kialakítása Medveczky Miklós képzőművész nevéhez fűződik.

beregszasz_zsinagoga6.jpg

A Kárpátinfo.net cikkéből vett adatok és alább idézett leírás szerint a város egyik legszebb műemlékét 1969-ben alakítottak át kultúrházzá, csakúgy mint a mögötte a Széchenyi utcába 1912-ben épült szecessziós stílusú rituális fürdőt.

A zsinagóga középső négy oszloppal díszített rizalitjával, félköríves timpanonjával, díszes bejáratával, színes ólomüveggel berakott ablakaival Beregszász egyik legszebb épülete volt. A második világháború éveiben Hirsch Salamon volt a zsinagóga főrabbija, aki jeles hitszónok, egyértelműen magyar érzelmű ember hírében állt és megérdemelt tiszteletnek örvendett a városban.

Az 1944-ben elfogadott 6 163. számú belügyminiszteri rendelet értelmében Beregszászban is gettókba gyűjtötték a zsidókat, az egyiket a Vári téglagyárban, a másikat a Weisz-tanyán rendezték be. Körülbelül 10 ezer zsidót gyűjtöttek itt össze Beregszászból, Beregvégardóból, Beregkövesdről, Beregsurányból, Bilkéről, Dolháról, Haranglábról, Makkosjánosiból, Tarpáról, Vásárosnaményból. 1944. május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket, túlnyomórészt Auschwitzba, ahonnan sajnos nagyon kevesen kerültek vissza 1945-ben. A holokauszt áldozata lett Hirsch Salamon főrabbi is.

1945-ben ennek következtében jelentősen megcsappant a beregszászi zsidó hitközösség létszáma, lévén a hazatértek közül is sokan rövidesen elhagyták szülővárosukat. A város központjában álló nagyzsinagógát 1945 után a szovjet hatóságok kereskedelmi raktárnak rendezték be, az épületét teljesen tönkretették. Hasonló sorsra jutott a Zrínyi utcai kiszsinagóga is, amelyben egy katonai alakulat lőszerraktára volt (ez utóbbinak az elmúlt években folyik a felújítása).

Tovább

Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban

Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban

Zsidok_az_eszakkeleti-karpatokban.jpg

Kárpátalja

A 16. századtól a 19. század közepéig

Komoróczy Géza könyve egy ismeretlen világot mutat meg az olvasónak. Nem mintha Munkács és Huszt, Verecke és Kőrösmező, a Fekete-Tisza és a Latorca ismeretlen volna, s jól tudott az is, hogy a 19–20. században voltak nagy zsidó városok ezen a tájon. De a zsidók legrégibb történetéről az Északkeleti-Kárpátokban eddig alig esett szó, alig lehetett tudni valamit. A könyv a térség zsidó történelmének legkorábbi évszázadairól szól, a 16. századtól a 19. század közepéig, benne a mai Kárpátaljával, amelyet csak a 20. század eseményei hoztak létre, s vármegyéi, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, az ott élő zsidók szoros kapcsolatban álltak a szomszédos területek, Sáros, Zemplén, Szatmár, a határ mentén pedig Kis-Lengyelország, Halics–Galicia, Podólia, Bukovina zsidó lakosságával. Megjelennek a könyvben korcsmáltatási szerződéseikkel Thököly, Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc zsidó bérlői, a zsidó kereskedők országos vásárokon és kis hegyi falvak mindennapjaiban, a nagy uradalmakban dolgozó zsidó mesteremberek, kaftános földművesek, marhakereskedők, feltűnnek a tiszai zsidó tutajosok, köztük, pontos illetőségükkel, a leghíresebbek, akiket a tiszaeszlári perben hamis váddal bíróság elé állítottak. A könyv egy ismeretlen zsidó történelem színes lapjait és színes alakjait mutatja meg az olvasónak. Folytatása a Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség, a dualizmus korától napjainkig című kötetben.

Zsidók Kárpátalján - a dualizmustól napjainkig

zsidok_karpataljan.jpgÚJ KÖNYV

A zsidóság történelme és kultúrtörténete szempontjából az Északkeleti-Kárpátok vagy Északkeleti-Felvidék sajátos egységet mutat, így a kárpátaljai zsidóság múltjának a feldolgozása és egyedi vonásainak a tanulmányozása és bemutatása nagyban hozzájárulhat nem csupán a korszak pontosabb megismeréséhez, hanem ahhoz is, hogy a térség nemzeti, vallási, etnikai csoportjainak az együttéléséről és ezen belül a kárpátaljai zsidók sorsának alakulásáról tisztább képet kapjuk. 

Az e témakörben született tanulmányokat foglalja egységes egészbe az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetében készült átfogó kötet.

Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.):

Zsidók Kárpátalján

Történelem és örökség a dualizmustól napjainkig


A magyar közbeszédben, valamint társadalomtudományi szakirodalomban általános értelemben Kárpátalja néven ismert térség az első világháború végén szerveződött csak politikai, közigazgatási és történeti régióvá. Ezt megelőzően a történeti Magyarország része volt, még csak nem is képezett önálló politikai–közigazgatási egységet. Zsidó történelmi és kultúrtörténeti szempontból azonban az Északkeleti-Kárpátok vagy Északkeleti-Felvidék egységes, és sok szempontból egyedi – a kezdetektől fogva. Jelen kötet erről a zsidó történelemről és kulturális örökségről kíván összefoglalót adni, a 19. század közepétől napjainkig.

A témáról alig-alig létezik érdemi szakirodalom, a régió más nyelvein és világnyelveken is csekély az anyag, könyvünk így hiánypótló jelegű. Az egyes fejezetek a kérdéssel kapcsolatban rendelkezésre álló tudás foglalatát adják, történelmi forrásokra támaszkodva, a regionális megközelítés sajátosságait, kisebbség és többség szempontjait egyaránt figyelembe véve. Jelen kötet több szerző műve: a térséggel, a zsidó kultúrával és történelemmel foglalkozó magyarországi, izraeli, ukrajnai, romániai kutatóké.

További részletek: A könyv adatai, tartalomjegyzéke és bevezetője (katt a linkre; .pdf formátum):

zsidok_karpataljan.jpg

Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség

A Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség című kutatási beszámolóra az MTA  Kisebbségkutató Intézetének műhelyszemináriuma keretében kerül sor 2013. február 12-én Budapesten.                           

Előadók és előadásaik: 

  • Fedinec Csilla (MTA TK KI): Néhány alapvetés a Kárpátalja-kutatással kapcsolatban
  • Bányai Viktória (MTA TK KI Judaisztikai Kutatócsoport): Az elcsatolt területek zsidó közösségei - kutatási projekt és kötetterv bemutatása
  • Gayer Veronika (MTA TK KI): A kassai forrásfeltárás néhány sajátossága
  • Konrád Miklós (MTA BK TTI): Államhatalom, zsidók és nem zsidók Kárpátalján a dualizmus korában

Felkért hozzászólók:

  • Haraszty György
  • Karády Viktor

Időpont: 2013. február 12. kedd, 14.00 óra

Helyszín: MTA TK Kisebbségkutató Intézet 1014 Budapest, Országház u. 30. III. em.

A szervezők számítanak az érdeklődők részvételére.

Ungvár, 1918. - Esküvő a temetőben

L. Juhász Ilona

Esküvő és lakodalom a temetőben

Adalékok a zsidó néphithez

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában[1] talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011).

 

Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait.

A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása, a házasság megkötése helyszínéül a temetőt választotta. Az indoklás szerint a zsidó néphit úgy tartja, a temetőben rendezett esküvővel megállíthatóak a tömeges halált okozó járványok. Mivel ebben az időben a spanyolnáthajárvány szedte áldozatait e vidéken és Európa több országában is, ezúttal ennek akartak gátat szabni a szokatlan helyszínen tartott rítussal.

Az eseményről szóló első híradás az Ung második oldalán jelent meg Esküvő a temetőben[2] címmel:

 

Weisz Samu és Grünberger Regina f. hó 18-án házasságot kötöttek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartás ma d. u. 2 órakor lesz az izr. temetőben. Az a babonás hit él ugyanis a zsidóság egy töredékének lelkében, hogy a járványos betegség megszűnik, hogyha a temetőben esküvőt tartanak. A fiatal pár részére az irz. hitközség 6000 K hozományt gyűjtött.[3]

 

A következő lapszámban már a címoldalon (majd a másik oldalon folytatódik) kapott helyet az eseményről szóló terjedelmes beszámoló Lakodalom – a spanyol-járvány ellen… Egy esküvő a zsidó temetőben[4] címmel, (p. a.) szignóval. Az újsághírből egyértelműen kiviláglik, hogy az esemény szenzációszámba ment, szokatlanul nagy érdeklődés kísérte.

A cikk szerzője mondanivalóját a Könyves Kálmántól származó boszorkányokra vonatkozó kijelentésével vezette be, mely szerint: „Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék.” Az eléggé ironikus hangvételű írásból az is megtudható, hogy nem ez az első temetői esküvő Ungváron, ugyanis 1878-ban a kolerajárvány idején hasonló céllal már tartottak ilyet, s az akkor összeadott pár még élt 1918-ban. Ők annak idején jóval kisebb 200 pengő forint összeget kaptak, mint a most összeesketett pár, amely számára a közösség 6000 koronát gyűjtött. Amennyiben hihetünk a tudósítás szerzőjének, az 1878-ban házasodott, 1918-ban már idős férj felkereste az ungvári „templomi elnököt”, hogy fizesse ki neki a különbözetet, azonban nem járt szerencsével.

Az újságcikkből megtudható, hogy a mostani vőlegény kereskedősegéd, ellenben a menyasszony foglalkozásáról, illetve társadalmi helyzetétől nem esik szó. Az esküvőn szerepelt „a kántor templomi gyermek-énekkara” is, s a ceremónia végén szilvóriumot osztogattak mindenkinek ugyanabból a pohárból. A cikk szerzője a 6000 koronás összeggel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: „nem-e jobb lett volna szappanra meg lysoformra[5] költeni a szegény zsidóság számára?” Más – ebben az esetben már politikai jellegű kifogásolnivalója is akadt az esemény kapcsán: „Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg éppen én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…”

A gunyoros hangvételű írásra a következő számban az ungvári zsidó hitközség egyik elöljárója, Deutsch Jenő reagált A közönség köréből című rovatban Lakodalom – a spanyol-járvány ellen. Esküvő a zsidó temetőben címmel megjelent cikkében.[6] Ennek köszönhetően számos új adathoz juthatunk e szokatlan helyszínhez kapcsolódó rítusra vonatkozóan. Deutsch szóvá tette a cikk szerzőjének szatirizáló stílusát, valamint tévedéseit is, és alapos magyarázatot adott a kérdésekre. Ezzel ismét bővülhettek ismereteink e szokás hátterét illetően, mivel hosszabban idézi Austerlitz Sámuel miskolci főrabbinak e témában az Egyenlőség című zsidó lapban megjelent nyilatkozatát is. A főrabbi ősrégi zsidó szokásként említi a járvány idején rendezett temetői esküvőt, s kiemeli, hogy „jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk”. Tehát arra is választ kaphattunk, miért gyűjtött össze hitközség az ifjú pár részére 6000 koronát.

Austerlitz Sámuel miskolci főrabbi Deutsch Jenő által idézett nyilatkozata eredetileg az Egyenlőségben, a zsidóság lapjában jelent meg, az Esküvő a temetőben[7] című írás részeként. Ez az újságcikk témánk szempontjából nagyon fontos, különös tekintettel az utolsó mondatára: „E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”[8] Vagyis nem az ungvári temetői esküvő volt az egyetlen, amelyet ebben az időszakban a spanyolnáthajárvány megállítása céljából a zsidóság körében rendeztek. Ugyancsak fontos adalék, hogy nem csupán vidéken, hanem a fővárosban, Budapesten is tartottak ilyet. Austerlitz rabbi nyilatkozatából nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen szokásról volt szó, hanem a zsidóság körében jól ismert, a betegség megállítása céljából gyakorolt rítusról.

Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. kötetében több adatot is találunk erre vonatkozóan, tehát e szokás a zsidóság körében valóban nem volt ismeretlen. Könyvének Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban című fejezetében (Scheiber 1986, 1096–1152. p.) több forrást is idéz, elsőként Ujváry Leviathan c. drámájából az alábbi sorokat: „a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.” (Scheiber 1986, 1126. p.) Más, többek közt szépirodalmi példákat is felsorakoztat Scheiber e fejezetben. Julian Stryjkowski rabbi leszármazott lengyel író művéből: „Kitört a járvány. Hullottak a zsidók, akár a legyek. Csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor lakodalmat rendeztek a temetőben.” (Scheiber 1986, uo.). I. Bashevis Singer A Sátán Gorajban című regényéből az alábbi sorokat: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kisérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket…” (Scheiber 1986, 1127. p.), és Singer egy másik művéből is említ temetői esküvőt (Scheiber 1986, uo.). A következő adat 1865-ből származik, amikor Szafedben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera kivédése céljából (idézi: Scheiber 1986, uo.) A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében… a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.” (idézi: Scheiber 1986, 1146. p.)

Schnitzer Ármin komáromi főrabbi életrajzi ihletésű kötetében, a Kirchdorfban eltöltött éveiről beszámoló fejezetében említi, hogy az 1848-as kolera idején Kirchdorfban is tervezték egy temetői esküvő megtartását, azonban a nagyünnepek közbejötte miatt a szertartás elmaradt. (Schnitzer 1904, 34–35. p.)

 

Egy Krakkóhoz kapcsolódó mondagyűjteményben találtam rá az Esküvő a zsidó temetőben (Die Hochzeit  auf dem jüdischen Friedhof) című történetre, amely a „több mint 600 évvel ezelőtt” Európában pusztító pestisjárvány idején rendezett temetői esküvőről szól, amikor Krakkóban is ilyen szertartással akarták megállítani a járványt (Basiura 2004, 99–101. p.). Ebben az esetben a hiedelem szerint a menyasszonynak és a vőlegénynek nem csupán szegénynek, hanem testi fogyatékosnak – nyomoréknak – is kellett lennie, ezért egy félszemű vőlegényre és egy sánta menyasszonyra esett a közösség választása. Az esküvő után zenés-táncos lakodalmi mulatságra is sor került a temetőben, amelyet a Sabat, a szombat[9] beállta után is folytattak. A vallási törvény megszegése miatt büntetésként a föld elnyelte a mulatozókat.[10]

Az interneten videofelvételek között bukkantam egy zsidó temetőben készített felvételre, amelyen az esküvők legfontosabb kelléke, a négy oszlopon nyugvó baldachin látható egy embertömeg gyűrűjében. A „Pogrzeb czy ślub? Wedding day or funeral?” (Esküvő vagy temetés?) című felvételen látható egy angol nyelvű kézzel írott szöveggel, „Feb. 29. 1920.”, datálással, a dátum fölött pedig az „Olyka Poland” olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyelországi Olyka településről van szó.[11] Az angol kézírásos szöveg valószínűleg a videón szereplő fénykép hátoldalán szerepel, s lényege, hogy az éhínség, betegségek idején az egybekelt ifjú párt a rokonok és hittestvérek tömege (fiatalok, öregek, szegények és gazdagok egyaránt) a temetőbe kísérte, hogy ott közös imával gyűjtsenek erőt az életben maradáshoz.[12] Hogy vajon az ifjú pár esküvőjére a temetőben került-e sor, vagy pedig mielőtt idejöttek, azelőtt történt, a videó alapján nem lehet kétséget kizáró választ adni. A szöveg nem egyértelmű, tehát ennek alapján akár arra is következtethetünk, hogy ebben az esetben nem a temetőben került sor az esküvőre, csupán a szertartás után kisérték ki oda a fiatal párt. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a fentebb bemutatott ungvári szokásnak egyik variánsával van dolgunk, amikor az esküvő a zsidó közösséget sújtó valamilyen csapás elhárításában játszott fontos szerepet.

Más zsidó temetőbeli esküvővel kapcsolatos adatra nem sikerült rábukkannom, azonban figyelemre méltó adalék olvasható az esküvő és a haláltánc kapcsolatához egy zsidó kereskedőasszony 18. századi memoárjában (Hameln 2000).[13] Glikl Hameln, aki élete nagy részét a Hamburg melletti Altonában töltötte, emlékirataiban részletesen leírta lánya Clevében[14] tartott fényűző esküvőjét,[15] amelyen többek közt álarcos emberek haláltáncot is bemutattak: „Utána maszkába öltözött emberek jöttek be és nagyon szép mutatványokat és mindenféle bohóckodásokat csináltak, amik mulattatásul szolgáltak. Az álöltözetesek végül egy haláltáncot adtak elő.” (Hameln 2000, 79. p.) Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen – ahogy a szerző is hangsúlyozza a kötet 94. számú lábjegyzetében – a 16. században elterjedt haláltánc keresztény eredetű műfaj, „ennek ellenére zsidó körökben is elterjedt, ráadásul örömünnepeknek lett egyik műsorszáma” (Hameln 2000, 79. p.). Ez az adat a zsidó–keresztény kulturális kölcsönhatások szempontjából is nagyon fontos adaléknak tekinthető. A haláltánc műfajának létrejötte a pestisjárványokhoz kötődik, ez a műfaj egyfajta ellenreakcióként alakult ki a járvány idején bőven arató halál ellen, rámutatva, hogy a halál nem válogat, a szegényeket és gazdagot egyaránt eléri. A középkorból számos haláltáncjelenetet ábrázoló freskót ismerünk,[16] többek közt az ausztriai Metnitz település csontházának külső falán. Ezen a településen néhány évtizede Haláltáncmúzeumot is létrehoztak, valamint – egyfajta hagyományőrzésként – évente bemutatják a haláltáncjátékot (Totentanzspiel) is (L. Juhász 2006; L. Juhász 2007).

A temetőben táncolás szokásának, illetve a temetéshez, halálhoz kötődő táncalkalmaknak gazdag néprajzi irodalma van, e témában legfontosabb magyar nyelvű összegzésnek Morvay Péter tanulmányát tekinthetjük, aki európai kontextusban foglalta össze a kapcsolódó kutatási eredményeket (Morvay 1950, 73–82. p.). Temetőbeli tánccal összekötött lakodalomról azonban nem közöl adatot.

 

A temető és az esküvő összekapcsolásának gyakorlata ma sem ismeretlen a szokáscselekmények sorában, erről az írott és elektronikus médiumokban olvasható, a ravatalozóban és temetőben napjainkban tartott esküvőkről szóló hírek is tanúskodnak. Ezúttal minimális a valószínűsége annak, hogy valamelyik ifjú párt valamilyen betegség vagy más szerencsétlenség meggátolásának célja vezérelte volna, amikor e szokatlan helyszín mellett döntött, az elérhető hírekben legalábbis ilyesmiről nem esik szó. Két kiragadott példa a napjainkban gyakorolt szokás indítékairól:

A tengerentúli Idahóban (Amerikai Egyesült Államok) egy idős pár (66 és 72 éves) 2009-ben ravatalozóban tartotta esküvőjét. A szokatlan helyszínválasztást azzal indokolták, hogy egy temetés alkalmával itt találkoztak legelőször. Mindketten 2007-ben veszítették el házastársukat.[17]

Az egyik közkedvelt magyarországi női magazin honlapján arról tudósítanak, miszerint „tőlünk nyugatra egyre több halottasház kínálja magát mint rendhagyó esküvői helyszínt, és ami ennél is meglepőbb, hogy sok pár végül valóban úgy dönt, az egyébként végső kegyeletadásra használt intézményben mondják ki a boldogító igent.”

Ebből a hírből több friss házas szokatlan döntésének hátterét is megismerhetjük:

„…Az egyik ara például a ravatalozó melletti temetőben nyugvó nagymamájához szeretett volna közel maradni élete legfontosabb napján. Egy másik pár arra hivatkozott, hogy az átlagos templomok ugyanúgy otthont adnak esküvői és temetési szertartásoknak egyaránt, tehát semmi különös nincs a dologban. A pénz is fontos tényező, a halottasházak olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, mint egy hasonló hangulatú szálloda vagy más rendezvényhelyszín. Az sem elhanyagolható szempont, hogy míg az esküvők megszervezése akár éveket is igénybe vehet, a temetéseket mindig napok alatt kell nyélbe ütni – így a halottasházak szervezői hozzá vannak szokva a gyors munkához, tehát az utolsó pillanatban is fordulhatunk hozzájuk. A legtöbb ilyen épületen egyébként sem látszik eredeti rendeltetése, és ha esküvői pompában van feldíszítve, szinte csak nevéből tudhatjuk meg, hogy más napokon milyen rendezvényekre használják. Bár sok józan érv szól a halottasház mint esküvői helyszín mellett, a legtöbben idegenkednek már csak a gondolattól is, hogy ott álljanak az oltár elé, ezért kétséges, hozzánk elér-e valaha ez a trend, vagy megmarad egy távoli ország hóbortjának.”[18] Ez izgalmas kérdés egy kutató számára is.

 

A szakirodalomban számos adalékot találhatunk az emberélet két állomása, fordulója (átmeneti rítusa): az esküvő és temetés, valamint a temető kapcsolódására vonatkozóan. Példaként említhetjük az egyik legismertebb, néhány helyen még napjainkban is gyakorolt szokást: a kiházasítatlan fiatalok jelképes esküvőjének megrendezése a temetésükön. Az elhunyt fiatalok kortársai a temetésen esküvői öltözetben jelennek meg, a lányok koszorúslányoknak, a fiúk pedig vőfélyeknek öltöznek, s e párok alkotta esküvői menet kíséri a koporsót a temetőbe. Annak függvényében, hogy az elhunyt fiú vagy lány, egy kortárs menyasszonynak, vagy pedig vőlegénynek öltözik. Az elhunyt lányt menyasszonyi ruhában, a fiút pedig vőlegényi öltözetben temetik el. Két alkalommal magam is részt vettem ilyen temetésen: 1977-ben egy gömöri bányásztelepülésen, Rudnán (Rudná) egy 25 éves fiatalemberén (L. Juhász 2002, 112–114. p.), majd szűk két évtizeddel később, az említett település szomszédágában fekvő Kőrösben (Kružná) egy fiatalember temetésén.

Számos példát hozhatnánk még a szakirodalomból a temetés és a lakodalom kapcsolódására vonatkozóan, ám ez nagyon messzire vezetne, így ettől most eltekintek.

Befejezésül viszont megemlítem még azt a temetkezéshez kapcsolódó hiedelmet, mely szerint a járvány megállítása céljából az elhunytat nem a többi sírral párhuzamosan, hanem keresztben temették el, hogy a megszokott temetkezési rendtől eltérve gátat szabjanak a járványnak. Kutatásaim során magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, egy korán polgárosodott bányásztelepülésen, a gömöri Rudnán 2000-ben és 2001-ben néhány adatközlő még emlékezett a keresztbetemetésre (L. Juhász 2002, 78. p.), s nyilván további nyomai is kideríthetőek lennének a szakirodalomból (vö. Liszka 1992, 121. p.).

 

Az ungvári zsidó temetőiben tartott esküvő, valamint a fent bemutatott temetőhöz s a temetkezéshez és esküvőhöz kötődő rítusok fontos adalékok annak prezentálására, hogy az emberélet egymástól nagymértékben különböző fordulói, s nem utolsósorban a betegségek, a halálhoz kötődő hiedelmek és rítusok összekapcsolása nem ritka; számos variációja létezik a zsidók és keresztények hit- és szokásvilágban egyaránt.

Írásomban nem vállalkozhattam az esküvő, valamint a temető és halál szokatlan és néha bizarr kapcsolódásának teljes körű összegzésére, s a különféle szokásvariációk bemutatására sem. Egy ilyen összegzéshez ugyanis jóval szélesebb körű és alaposabb kutatásra lenne szükség. Csupán a kutatás számára eddig ismeretlen zsidó folklórjelenség bemutatása, illetve e szokás ismert vagy pedig kevésbé ismert párhuzamainak, rokon (vagy annak tűnő) vonatkozásainak a felvillantása volt a célom.
 

Melléklet

 

Lakodalom – spanyol-járvány ellen…

Egy esküvő a zsidó temetőben.

„De strigis vero, quate non sunt nulla quaestio flat…”

(Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék). Származik pedig ez a felvilágosult törvényes rendelkezés – miként tudjuk – még Könyves Kálmán királytól, a XI. századból. Ma a XX. század órájának homokja pereg, tehát azóta úgy-e bár, megszabadultunk minden babonás hókuszpókusztól és ilyeneken már csak mosolyogni tudunk… Úgy-e bár? Ez természetesen nem vonatkozik a meggyőződéses hitéletre és ennek tanaira!

Ezzel szemben az ungvári ort. izr. hitközség (reméljük, csak egy része) igen érdekes módon óhajtja elűzni az Ungváron is dühöngő spanyol-járványt. Mint egyik laptársunk is egész komoly formában megírta a „spanyol-járvány” meggátlása céljából egy ifjú jegyespár künn a zsidó temetőben tartotta esküvőjét, mely cselekedetéért a hitközségtől és a Chevra Kadisa szent-egylettől 6000 korona hozományt és egyéb ajándékot kaptak. A jegyespár mindenesetre jól járt vele. Hogy azonban a spanyol-járvány bacillusai ezt respektálni fogják, ebben nem látunk elég összefüggést…

x

F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakora kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e „temetői esküvőn”. Az embereket inkább a „rendkívüliség”, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.

Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten. Csak ez az új esküvő okozott most egy kis zavart. A nevezettek anno dazumal ugyanis csak 200 pengő forintot kaptak. A régi temetői pár tehát megrövidítve érezte magát és a férj el is ment Güntzler templomi elnökhöz, hogy adná ki neki a különbözetet

Güntzler jó humorú ember és csupán ennyit válaszolt:

– Jól van, kedves barátom, magának igaza van. Csak menjen el és hozzon egy írást attól a rabbitól, aki magát akkor összeadta.

A rabbi természetesen már régen porlad. Így hát nem lett semmi a „különbözet”-ből.

Itt említjük meg, hogy az ily temetői ceremóniáknak a szent könyvekben természetesen semmi nyoma nincs.

– Nem árt, – magyarázza nekem egy hitközségi tag, – legfeljebb nem használ…

– Aztán meg stílszerű is, – toldja meg egy úgy látszik kevésbé megelégedett férj, – mert ha az ember megnősült, a féllábbal úgyis már a – sírban van…

Általában ily irányban folyik a társalgás. Amott egy vállalkozó szellemű ifjú váltig azt hajtogatja, hogy ő hajlandó a híd alatt is megesküdni 6000 k-ért, csak az asszony legyen jó…

Igy várjuk az ifjú párt, amely előkelően késik. Közben elhelyezkednek a fotográfusok is a baldachin közelében, csak épp a mozi-operatőrök hiányoznak.

Basa Péter fényképész néhány igen sikerült fényképe látható a kirakatokban.

x

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Ragina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha.

Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás, – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…

x

Ragyogó napsugárban indul az emberáradat hazafelé. A temető pedig valóban festőien szép, egyes részei különösen teljesen keleti török temetőkertre emlékeztet. Mondom is az egyik elöljárósági tagnak:

– Uram, hisz itt tán még pihenni is élvezet!

– Tessék csak hagyni, jobb azért egyelőre odahaza a paplanos ágyban…

A robogó kocsiktól alig lehet közlekedni. Csak úgy akaratlanul eszembe jut, hogy azt a 6000 koronát meg egyéb kiadásokat nem-e jobb szappanra meg lysoformra költeni a szegény zsidóság számára?

Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol-járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…

(p. a.)

(Ung, 1918. október 27., 12. p.)

 

 A közönség köréből.

Lakodalom – a spanyol járvány ellen

Esküvő a zsidó temetőben

Ily címmel az „Ung” múlt számában egy cikk jelent meg, mely szatirizáló tendenciája mellett a tévedésektől sem egészen ment.

A cikkíró úr, Kálmán királynak a boszorkányságról tett nyilatkozatát idézi és fejtegetéseiben oda konkludál, hogy az ungvári ort. izr. hitközség még a XX-ik század felvilágosult atmoszférájában sem tudott szabadulni a babona lidércnyomása alól. Ezt az egész aktust tehát babonának minősíti. Laikusnak érzem magamat ahhoz, hogy a cikkíró úrral e tárgy fölött polémiába bocsátkozzam. De álljon itt egy, mindkettőnknél sokkal authentikusabb s ezen ceremónia elbírálására sokkal hivatottabb egyén, a miskolci főrabbi, Austerlitz Sámuel nyilatkozata, mely az Egyenlőség e heti számában jelent meg. S amely szóról szóra így hangzik:

„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”

A miskolci főrabbi felvilágosítása tehát minden kétkedőnek megnyugtatásul szolgálhat. A cikknek a babonára vonatkozó része tehát el van intézve. Ami engem különösen megszólaltat, az a cikknek speciáliter a mi hitközségünket jellemző részletei. A cikkíró úr a lakodalom-rendezést ugyanis a hitközségnek imputálja. Erre nézve, valamint a hitközséget érintő többi részletekre nézve, mint a hitközség egyik elöljárósági tagja a következőket jegyzem meg: A lakodalomrendezés – noha félre nem magyarázható nemes célt szolgált – nem a hitközség képviseletének határozatából született meg, hanem egynéhány hitbuzgó és jólelkű nő magánmozgalmából, melyet a hitközség – tekintve, hogy amúgy is egy szegény pár kiházasításáról lévén szó – pénzbelileg támogatott. Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy a 6000 koronát nem szappan és lysoformra adták, mert már fertőtlenítőszerre sincs szükség…

Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet. A cikkíró még az alrabbinak beszéde befejeztéveli fohászát kritizálja. Szerinte az alrabbi fohászában a járvány elmúlását csak Israel népére kérte. Hát ez – bocsánatot kérek, tévedés.

Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg. Hogy Israelről tett többször említést, az a héber idézetek természetében rejlik, mert hiszen zsidó szertartás volt, de egyébként csak sablon, mint pl. a „magyarok Istene”.

Ungvár, 1918, okt. 28.

Deutsch Jenő

(Ung, 1918. november 3., 3. p.)

 

 

Esküvő a temetőben.

Miskolcról írják nekünk: A múlt héten többen jelentek meg a miskolci orth. izr. hitközség elnökének, dr. Halmos Gézánál, gyűjtőívet prezentáltak neki és annak körözéséhez a hitközség engedélyét kérték. A gyűjtés célja egy szegény házaspár kiházasítása volt, melynek esküvője a járványra való tekintettel régi zsidó szokás szerint a temetőben lenne tartandó. Mielőtt az elnök beleegyezett a gyűjtésbe, a főrabbihoz Austerlitz Sámuelhez fordult, aki következőkben informálta őt e szokás mibenlétéről: „Ősrégi zsidó szokás, járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, aminthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyet nem találni. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, mintegy kifejezésre juttatva: íme dacára a járványnak Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, meg vagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához: az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embereknek nem szabad csüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében a temetőben, nem félünk. Emberek, ti se féljetek és ne csüggedjetek, él az isten, ő velük van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények gyámolítására, jótékonyságot könyörületességet gyakorolnak, hogy az isten is könyörüljön meg rajtunk.”

E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe, annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.”

(Egyenlőség, 1918. október 26., 11. p.)

 

 

Lakodalom a zsidó temetőben.[19]

Több mint 600 évvel ezelőtt pestis pusztított Európában, amely Krakkót sem kímélte. A járvány oly mértékben tizedelte a lakosságot, hogy egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gyűjtötte volna be több száz áldozatból álló szörnyű aratását. A halottak között öregek, fiatalok, nők és ártatlan gyermekek egyaránt voltak. A város utcái sivárak és kihaltak voltak, s azok, akik még életben maradtak, otthon ültek a gondosan bezárt ablakok és ajtók mögött abban a reményben, hogy a pestis szörnyűséges keze így nem éri el őket. Az óvintézkedések azonban fölöslegesnek bizonyultak. A halál angyala egymás után látogatta meg a házakat, otthonokat, és a nyitott ablakon át minden reggel hallani lehetett a hozzátartozójukat sirató emberek hangos jajgatását.

A zsidónegyed zsinagógáiban Istenhez imádkoztak, hogy végre fordítsa el tőlük haragját . A gazdagok, akik eddig általában érzéketlenek voltak a szerencsétlen emberek sorsa iránt, most félelmüktől vezérelve szívesen adakoztak a szegényeknek. Azonban sem az imádságok, sem pedig más jótétemények sem tudtak gátat szabni a járványnak, amely fúriaként tombolt a városban.

Amíg egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jutott, véget lehet vetni a pestisnek, ha a falusi vagy városi zsidó közösség költségére, a zsidó temetőben tartanák a nyomorékok lakodalmát. A krakkói zsidóság utolsó mentőöveként kapaszkodtak ebbe az ötletbe. A zsidó hitközség pénztárából egy nagyobb összeget szavaztak meg az esküvőre, s lázas készülődésbe kezdtek. Csak egyetlen probléma merült fel közben: a nagy készülődés, az ételek elkészítése és a chuppe felállítása során csak egy kérdés vetődött fel, senkinek se jutott eszébe, hogy ki legyen az a pár, amelynek majd a baldachin alá kell állnia. Lázasan keresni kezdték a párt. A férfiak úgy döntöttek, hogy a szegényházbeli, fél szemére megvakult Feifel legyen a vőlegény. Az asszonyok választása a sánta Ryfkára esett.

Így került e két személy egy péntek délutánon a chuppe alá a zsidó temetőben. Feifel egy bádoggyűrűt húzott Ryfka ujjára, majd széttaposott egy borospoharat, miközben az összegyűlt tömeg teli torokból kiáltotta: Mazel tov. Ezután teljes gőzzel kezdetét vette a szórakozás. A zene és tánc teljesen elfeledtette velük a gondokat és a járványt is.

A vendégek egyszer csak észrevették, hogy az égbolt besötétedett fölöttük, s a nap, amely átadta helyét a holdnak és a csillagoknak, mely a Sabbat kezdetét jelentette, már régen lebukott. Az isteni parancs ellen elkövetett nagy bűn volt ez, amelyért a vidám vendégsereg meg is kapta büntetését.

A táncot járó lábak alatt süllyedni kezdett a föld, a zene hirtelen abbamaradt, s valamennyien kővé dermedtek, amikor tudatosították, hogy a föld remeg a lábuk alatt. Az hirtelen megnyílt, s egy másodperc alatt mindnyájukat elnyelte.

Hatalmas csend borult a temetőre és az egész zsidónegyedre. Olyan szörnyű csend volt ez, amihez hasonló csak a teremtés első napjaiban lehetett, mielőtt még a fény beragyogta volna a földet, s mielőtt élettel telítődött volna.

Ez azt jelentette, hogy ettől fogva tilos volt pénteken házasodni, s ebben a temetőben bárkit is eltemetni ezentúl. A temetőkaput befalazták, s ennek így kell maradnia egészen a mostani évszázadik, egészen a nagy háború kezdetéig. (Basiura 2004, 99–101. p.)

 
Felhasznált irodalom

 

Basiura, Ewa 2004. Das legendäre Krakau. Bekannte und unbekannte Geschichten. Kraków, Storyteller Verlag.

Hameln, Glikl 2000. Emlékiratai. Fordította, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Jólesz László. Budapest, Athenaeum.

L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./

L. Juhász Ilona 2006. Haláltánc-ábrázolások és haláltáncjáték. Egy középkori pantomimjáték utóélete. Vasárnap, 39. évf. 43. sz., 12–13. p.

L. Juhász Ilona 2007. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica, 9. évf. 1. sz., 28–29. p.

L. Juhász Ilona 2011. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia, 40., 211–218. p.

Liszka József 1992. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatási Program /A Magyarságkutatás könyvtára, XII./

Morvay Péter 1951. A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához. Ethnographia, 62., 73–82. p.

Scheiber Sándor 1986. Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, Makkabi.

Schnitzer Ármin 1904. Jüdische Kulturbilder (aus meinem Leben). Wien, L. Beck und Sohn.

Ujvári Péter (szerk.) 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makkabi.

 

 

 

Ilona L. Juhász

Wedding and bridal in a cemetery. Contributions to the Jewish folklore

The author has found three articles about a wedding ceremony of a young Jewish couple held in a cemetery, which appeared in a series of the Ung paper published in 1918 in Uzhgorod. The aim of the ritual held in an unusual place was to halt the spreading of the Spanish flue pandemic taking so many fatal victims by then. According to the Jewish folk belief, a wedding held in a cemetery will stop the spread of the disease. The cemetery bridal attracted great attention, and, to clarify certain misunderstandings, the rabbi of Uzhgorod gave a position on the deal himself. The author presents, describes the transition rites according to the press reports and mentions some similar examples from other regions connected with cemetery customs and points out interconnections between a bridal and funeral, bridal and cemetery in the Jewish people´s faith. In the annex, the mentioned articles are also attached nearly in their full content, to give a picture according to them on the spirit of the times and to make us have a nuanced sense on the differences between the Jewish folk faith and Jewish religious laws.



[1] Felvidéki Hírlap, 1913. január 12., 2. p.

[2] Az idézet újságcikkeket betűhíven közlöm, az elírásokat, hibákat nem javítottam ki.

[3] Ung, 1918. október 22., 2. p.

[4] A cikket teljes terjedelmében lásd a Mellékletben!

[5] Az első világháború idején ez volt a legismertebb és legelterjedtebb fertőtlenítőszer.

[6] Az írást teljes terjedelmében lásd a Mellékletben!

[7] A cikket lásd a Mellékletben!

[8] Esküvő a temetőben. Egyenlőség, 1918. 10. 26., 11. p.

[9] A zsidó vallásban a Sabat, azaz a szombat, a hét hetedik napja, ünnepnap, s nagyon szigorú munkaszüneti napnak számit. A zsidó szombat pénteken naplemente után veszi kezdetét, s a családanya gyertyagyújtással avatja fel ezt a napot (Ujvári 2000, 865. p.).

[10] A legenda majdnem teljes szövegének magyar nyelvű fordítását lásd a Mellékletben!

[11] A település 1938-ban a Szovjetunióhoz került, ma Ukrajna része.

[13] Az 1646-ban született Glickl Hameln (1646–1719) héber betűkkel, „jüdisch-deutsch” nyelven írta visszaemlékezéseit, 1896-ban Majna-Frankfurtban Kaufman Dávid jelentette meg, majd legközelebb 1923-ban, majd 1980-ban a Jüdischer Verlag kiadásában jelent meg. Ezt fordította magyar nyelvre Jólesz László, felhasználva az eredeti lábjegyzeteket is. A memoár számos értékes adatot tartalmaz a zsidó polgárság szokásaira, életmódjára, ünnepeire, társadalmi kapcsolataira stb. vonatkozóan.

[14] Napjainkban a Kleve nevet viseli, a német–holland határon fekvő város Észak-Rajna-Vesztfáliában.

[15] A Clevében tartott esküvő külön érdekessége, hogy részt vett rajta Frigyes választófejedelem is, aki abban az időben éppen ebben a városban tartózkodott (Hameln 2000, 77–78. p.)

[16] Bővebben lásd pl. Corvisier, André: Tance smrti. Praha, Volvox Globator, 2002.

[17] www.rtlklub.hu/hirek/bizarr/cikk/247444 (letöltve: 2010. december 27.)

[19] L. Juhász Ilona fordítása

Aki imádkozik, reggelit kap

zsidóság | munkács | kárpátalja | magyar zsidók helyzete ukrajnában | működő zsinagógák

A hajdan tizennégyezer fős munkácsi zsidó közösség ma 280 főt számlál nem zsidó, félzsidó családtagokkal együtt. 1946-ban még kétezren voltunk, meséli Lebovics Ábrahám hitközségi elnök, aki épp ebben az esztendőben született, Auschwitzból visszatért szülők gyermekeként, egy közeli faluban és hétéves kora óta él Munkácson. Még az én iskolámban a gyerekek negyede zsidó volt.

A Szombat.Org cikke:

Két zsinagóga – 280 embernek

Ábrahám Lebovics.JPG
Ábrahám Lebovics, a New Yorkban tevékeny munkácsi rebe szülőházából kialakított zsinagógában

Magyar iskolába járt?

Nem, orosz iskolába. A helyieket kerültük azután, ami 1944-ben történt. Az oroszokkal jobban kijöttünk, mert ők 45 után kerültek ide, és ők is idegennek érezték magukat. A zsidók többsége ekkor orosz iskolába járt.De ezek a zsidók már mások voltak. A túlélők jelentős része, miután hazatérve látta, hogy alig maradt élő rokona, távozott, amíg tudott. A város zsidó értelmisége eltűnt. A magyar elitet pedig az 1945 után berendezkedő szovjet hatalom hurcolta a Gulágra. (A város egyik parkjában álló emlékművük 197 elpusztult áldozat nevét tartalmazza.)

Munkács így 1945 után értelmiség nélkül maradt. A hiányzó orvosok, tanárok, mérnökök – és persze az új adminisztráció – a távolabbi szovjet területekről érkezett. Köztük sok volt a zsidó, akik kietlen szovjet lakóhelyüket szívesen cserélték föl erre a frissen elfoglalt vidékre, ahol még érezni lehetett az európai levegőt.

Ám ezek a szovjet rendszerben nevelkedett zsidók már nem nagyon vállalták identitásukat. Magánbeszélgetésekben esetleg, de a közösséghez nem közeledtek, egészen 1989-ig.A város számos zsinagógája közül 1956-ig az egyikben még lehetett imádkozni. Akkor a rendőrség azt is bezárta, s így a zsidó intézményrendszer utolsó darabját is fölszámolták.

1944 előtt Munkács nem zsidó lakosságának egy része is beszélt jiddisül („zsidóul” – ahogy akkoriban mondták), főként a ruszinok, akik gyakran vállaltak munkát a zsidóknál. 1956-ban a zsidók a nyilvános tereken már oroszul kommunikáltak. A közösség épületében a feliratok ma is orosz nyelvűek és ez a többség anyanyelve is.

Munkácsy Mihály emléktáblája.jpg

 

A magyar vonatkozás: Munkácsy Mihály emléktáblája

Lebovics Ábrahám beszél magyarul, de kicsit régiesen, töredezetten. Feleségéhez is magyarul szól (előttem legalábbis), de a többiekkel oroszul társalog. A mosolygós, barátságos, de kissé megviseltnek látszó ember gyakorlott nyilatkozó: a munkácsi zsidók legendája az utóbbi időben szépen terjed, gyakran jönnek ide újságírók. Legutóbb épp a német 3SAT televízió stábja forgatott itt.A főtéren elvétve hallok magyar beszédet, magyar feliratot sem látok, de ha valakit megszólítok, előfordul, hogy magyarul válaszol.

Mihail Labos polgármester-helyettessel, magyar neve ellenére, oroszul beszélgetünk. A Mazsike nyári kulturális fesztiválja programjának részleteit tárgyaljuk meg vele, s ő legnagyobb készséggel és udvariassággal fogadja a javaslatokat. Biztosít arról, hogy Zoltan Zoltanovics (ahogy Lengyel Zoltán polgármestert nevezik) a maga részéről szintén támogatja a rendezvényt.

Cirill és Metód szobra.JPG

 

Cirill és Metód szobra Munkács főterén

Kisétálunk vele a főtérre, ahol megmutatja, melyik lenne alkalmas hely a szabadtéri koncert számára.Mihail Labos szerint a lakosság nyolc százaléka orosz, a magyarok aránya ennél valamivel kisebb. Kárpátalján itt a legmagasabb a cigányok aránya. Politikailag korrekt stílusban beszél beilleszkedésük gondjairól, amelyek hasonlók, mint nálunk: nehezen birkóznak a tanulással, sok a segélyen élő. Viszont ők végzik a városban a legrosszabbul fizetett munkákat: ők az utcaseprők, takarítók. A feszültségek mégsem olyan nagyok: Munkács lakossága etnikailag kevert, sokféle ellentétet kell elsimítani, s ezek közt a cigányok ügye nem a legfontosabb. Így a témát nem is terheli meg annyira a politika.Az egyik feszültségforrás például a városháza előtt álló obligát szovjet hősi emlékmű, melyet itt elesett katonák sírjai vesznek körül. Néhány éve felmerült, hogy az egészet át kéne helyezni a köztemetőbe. Ám ez nemcsak az itt élő oroszokat bántaná. Az alpolgármester felidézi a pár évvel korábbi észtországi botrányt: a tallinni szovjet emlékmű áthelyezése után utcai inzultusokig fajult a feszültség észtek és oroszok között. A hősi emlékmű tehát marad.A főtéren álló Lenin-szobrot viszont már elvitték, helyén most a szláv írásbeliséget megteremtő két legendás szerzetes, Cirill és Metód emlékműve áll. Hogy mi közük van Kárpátaljához? A Lenin-szobor helyén támadt űrt valami hasonlóan egyetemes üzenettel kellett kitölteni, s oroszok, ukránok, ruszinok számára ez volt a közös nevező. A szobor fölött ukrán zászló lobog.A sztálini terror 197 magyar áldozatának a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége állított emlékművet a város egyik kisebb terén.

Arra pedig, hogy a város lakosságának felét 1944-ben Auschwitzba hurcolták, egy 50×75 cm-es tábla emlékeztet, a hajdani zsidó utca bejáratánál, ahol akkor a gettó kapuja állt. Ezt a zsidó közösség állíttatta. A sötétszürke emléktáblát kicsit nehéz észrevenni, mert sok körülötte a színes reklám. (Felavatásán közreműködött a Goldmark-kórus, és a Mazsihisz is képviseltette magát.)

A zsidó mártírok emléktáblája.JPG

 

A zsidó mártírok emléktáblája

Az új zsidó temetőben álló Holokauszt-emlékmű nagyobb, impozánsabb. A megemlékezéseket is itt tartják. De ebben a temetőben áll Spira rabbi sírja is, és a fölé emelt ohelt is sokan látogatják. Imádkoznak itt és elhelyeznek egy kvitlit (kívánságot tartalmazó cédulát).

Spira Rabbi kőtáblája.jpg

 

Spira rabbi kőtáblája

A zsidó közösség intézményeit a városközpontban találjuk: konyha és étkező, zsinagóga, irodák és egy nagy, üresen álló épületrész. Ezek egy részét 1996-ban visszakapta az 1989-ben újjáalakult közösség, más részét a New Yorkból rendszeresen idelátogató munkácsi rebe vásárolta meg és újíttatta föl. Köztük a saját szülőházát is, amelyet zsinagógának rendezett be. Itt, dicséretes módon, minden nap összejön az imához szükséges tíz férfi.

A zsidó közösséeg intézményei, konyha és étkező.JPG

 

A zsidó közösség intézményei: étkező, konyha

Aki ugyanis imádkozik, reggelit kap. Ingyen ebéd negyven rászorulónak jár a Joint által fenntartott konyhán, ahol az ebédlőben Spira rabbi, valamit a mostani rebe arcképe látható.
A szovjet rendszerben szocializálódott munkácsi zsidók nemigen értik, miért kéne fizetniük az ebédért, pénteki vacsoráért, pészachi borért, maceszért.
Hát nem ingyen van a macesz? –idézi föl méltatlankodó kérdésüket Lebovics úr.

A fiatalok is így gondolkodnak?

Fiatalok itt nincsenek, elmentek Izraelbe, Amerikába, Kanadába.
A nagyzsinagógát is visszakapta a közösség – alig három éve, mert a hadsereg vonakodott kiüríteni itt berendezett raktárát. Miután a közösség birtokába került, a munkácsi rebe pazarul felújíttatta az épületet.

Minek még egy ekkora zsinagóga 280 nem túl vallásos embernek?

A rebe megmutatja, hogy Munkácson volt zsidóság és lesz is. Már többször járt itt a híveivel. Legutóbb áprilisban volt itt nyolcvan emberrel és a helyi zsidókkal együtt imádkoztak. Együtt voltak vagy kétszázan.
Legközelebb júniusban várható a rebe, aki egy rokona bár micvóját tartja majd itt, minden bizonnyal fényes külsőségek közepette. A hagyomány kötelez: a harmincas években, Spira rabbi lányának esküvőjén több ezres tömeg vett részt, s a hatalmas esküvői menet, lovas bandériummal az élen, a zsidó utcán felállított diadalkapun haladt át. (Az akkor készült filmfelvételek ma láthatók az Interneten.)
A költséges beruházásokat és rendezvényeket egy Roth nevű, Kárpátalján született, New Yorkban élő zsidó segítségével fedezi a rebe. Roth úré a város legelegánsabb, négycsillagos szállodája. Ez volt az első, igényesen fölújított épület a főtéren, s az ezt követő felújítások ezt tekintették mintának.

(közlás a szerkesztőség engedélyével)