Kárpátalja - kárpátaljai magyarok


2012. már. 30.
A blogot jegyzi: bdk 7 komment

A kárpátaljai Nagydobrony legendája

Nagydobrony, a 20. századi Karthágó


„Ki tud a világban az ötezerkétszáz nagydobronyi mártírról, a kárpátaljai színmagyar nagyközség eltűnéséről? Pedig amikor a szovjet ezt a nagyközséget a föld színével egyenlővé tette, lakosságát kiirtotta, már másfél éve béke volt a világon. Moszkva ekkor már két esztendeje békésen bábáskodott egész Kárpátalján (…) Az egyetlen forrás ma, ahol még nyomára lehet akadni ennek a mártírközségnek, Révai Nagy Lexikona[1]” – idézi Balla Gyula[2] kisebbségkutató a nagydobronyi tragédiáról Árkay László – a müncheni Nemzetőr című lapban 1977-ben megjelent - mondatait.

Az Árkay terjesztette, főképp a nyugati emigrációban ismert és mesélt legenda szerint 1946 júliusában a szovjet hatóságok elrendelték a frissen betakarított termés beszolgáltatását. A helyiek vonakodtak e parancsnak engedelmeskedni, páran félelemből mégis egybehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Valaki azonban felgyújtotta e gabonahalmazt, s e cselekedet irtózatos megtorlást vont maga után. A nagyközséget körbevették, és nehézbombázókkal előbb foszforbomba-, majd robbanóbomba-támadást hajtottak végre a fegyvertelen lakók ellen.

„Volt, aki próbált elbújni. Ha nem égett el a foszfortól, ha nem pusztult el a ráomló gerendáktól, falaktól, akkor megfulladt a füstben. Voltak, akik úgy próbáltak megmenekülni, hogy kutakba ereszkedtek le, vizesárokba bújtak. (…) A Nagydobronyt környező magyar falvakat is szovjet katonaság szállta meg. Összedobolták a népet és tolmács útján a szovjet tisztek kihirdették: Nagydobrony megsemmisítése intő példa legyen minden kárpátaljai magyar számára, aki a szovjet hatalommal szembe akar fordulni” – kürtölte világgá a szovjet hatalom eddig titokban tartott „gaztettét” Árkay, aki szerint a nagyközség elleni támadást mindössze kilenc ember élte túl. Állítása szerint a súlyosan megégett emberekre 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, de még így is sikerült „kúszva, mászva” átvergődniük a magyar oldalra - a Nagydobrony elleni támadás nekik köszönhetően kerülhetett a nyilvánosság elé.

A vérengzés után állítólag minden kárpátaljai magyar papot, lelkészt összeszedtek és elhurcoltak, és soha többé nem kerültek elő. A nagydobronyi halottakat tömegsírokba hányták, felettük a földet felszántották, amelyet aztán „kölessel vetettek be, mert az gyorsan kihajt és megnő”. „Nagydobrony nem épült újjá. Neve semmilyen nyelven sem szerepel többé az 1946 óta közzétett kiadványokban s helye a térképen üres. (…) Nagydobronyról eddig talán még mi magunk se tudtunk” – fejezi be cikkét Árkay.

 

Változó számok, változatos történet


Árkay írása konkrét forrást nem jelöl meg: a nagydobronyiak katasztrófáját a kilenc ismeretlen túlélő elbeszélésén keresztül mutatja be. Balla Gyula azonban egy magát túlélőnek tituláló személy vallomását is megtalálta: Kocsis István saját elmondása szerint az 5638 lakosú (a falu lakossága a fent idézett elbeszélésekben még csak 5200 volt) Nagydobrony 16 (a szám közben 9-ről 16-ra emelkedett) túlélőjének egyike volt. Visszaemlékezésében a szörnyű bombázás időpontját a szovjet csapatok 1944-es bevonulását követő évre, azaz 1945-re teszi. Szintén új elem a többi forráshoz képest, hogy Kocsis verziójában a túlélőket elkapták, majd felépülésüket követően munkatáborba kerültek.

„Öt évvel később szabadon engedtek és munkára osztottak be egy kelet-szibériai fűrésztelepen. A termelt deszkát Japánba szállították. Három évvel később sikerült elmenekülnöm egy faáruval megrakott hajón. A japánok befogadtak és igen jók voltak hozzám. (…) Ez az én történetem, amely egyben Nagydobrony története is. Azt hallom, most ma sincs helyén más, mint egy üres mező (…) Néhány évig egy négynyelvű nagy felirat állott a falu helyén: Így jár az, aki megszegi a parancsot!” – idéz Kocsis 1987-ben (!) Chicagóban megjelent írásából Balla.

 

Bizonytalan eredet


A fenti történetnek köszönhetően a Záhonytól keletre fekvő Nagydobrony neve évtizedeken át fogalom volt a nyugati emigráció szemében. A falu 20. századi története jól illusztrálja az egész történelmét: Nagydobrony Trianon után Csehszlovákia, az első bécsi döntést követően Magyarország, 1944 után Szovjetunió, majd annak felbomlása után Ukrajna fennhatósága alá került. A magyar település története önmagában is jó példája lehetett volna a kisemberek feje felett hozott politikai döntéseknek, de valakik úgy gondolták, ez így kevés - és kreáltak egy vérfagyasztó példatörténetet.

A téma egyik legismertebb kutatója a helyszínt bejáró, tanúkat idéző, helyi anyakönyveket és nyugati magyar kiadványokat egyaránt végigböngésző Balla Gyula volt, aki kutatásai alapján 1955-re vezette vissza a szóbeszéd keletkezését. A történet ekkor jelent meg először a Sisa István által szerkesztett Exiled Europe nevű magazin egy cikkében, mely a világtörténelem tömeggyilkosságait hasonlította össze. Sisa négy évtizeddel később, a legenda eredetét firtató kérdésekre[3] válaszolva bevallotta: „az eredeti tájékoztatást” Hokky Károly volt nagyszőlősi parlamenti képviselőtől kapta, aki 1944 őszén menekült el az országból, és e hír továbbításakor már az Egyesült Államokban élt.

Sulyok Dezső, a háborút közvetlenül követő koalíciós évek politikusa, ugyancsak amerikai emigránsként, más forrásokat idéz. Ő maga még Sisa kiadványának megjelenése előtt néhány hónappal, a nagydobronyi tragédia áldozatainak emlékének ajánlotta a Magyar Tragédia I. címmel írott visszaemlékezéseit. Művében forrásként Andreánszky István leírásaira és a tőle kapott „jegyzőkönyv másolatára” hivatkozik. A nagydobronyi tragédia ügyében Ballához hasonlóan kitartóan nyomozó Skultéty Csaba író, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa a nyolcvanas évek végén megpróbálta ugyan szóra bírni a súlyos beteg Andreánszkyt, a Népszava egykori munkatársát, de a legenda eredetét illetően nem sikerült új információkat szereznie. Andreánszky elismerte, hogy Sulyokkal folytatott levélváltásaiban szó esett Nagydobronyról is, de a történet már Sulyok könyvének megjelenése előtt bejárta a világot.

„Ezt az ügyet Visinszkynek egy tengerentúli útja során az orra alá dörgölték, és Berija odaszólt Rákosinak, hogy utaztassanak Magyarországról fiatalokat Nagydobronyba, s ilyenténképp verjék vissza annak hírét, hogy ott parasztok nem akartak a kolhozba vonulni, fellázadtak, és bombázták Nagydobronyt – idéz Andreánszky leveléből Skultéty.

 

Tereptanulmány-paradicsom


Miközben a világban még a nyolcvanas évek végén is makacsul tartotta magát a település teljes megsemmisítéséről szóló legenda, Nagydobronyról a 20. század második felében egyre másra jelentek meg a különböző riportkötetek, tanulmányok. 1961-ben Balla László szociográfiai vizsgálódásai, 1967-ben a Nagydobrony emberközelből című gyűjtemény, két évvel később pedig egy ukrán nyelvű, Kárpátalja történetét tárgyaló mű foglalkozott a faluval. 1981-ben megjelent művében Váradi-Sternberg János történész szembesítette a települést fél évszázaddal korábbi önmagával, hagyományaival. Néhány évvel később Dupka György és Horváth Sándor járta végig „Szegényország” falvait; benyomásaikról a Múltunk és jelenünk című riportkötetben adtak számot 1987-ben. Utalásokat tartalmazott Nagydobronyra Balassa Iván A határainkon túli magyarok néprajza című munkája is, és a falut mutatta be az 1990-ben kiadott Sorsközösség című szociográfiai riportkötet, valamint Móricz Kálmán Nagydobrony című, 1993-ban napvilágot látott monográfiája is[4].

A Nagydobronnyal kapcsolatos szóbeszédek állandó eleme volt egy igen hatásos kijelentés: eszerint a települést a vadászgépek örökre eltörölték a Föld színéről, térképeken és lexikonokban már nem található meg. Tanulmányában Balla ezzel szemben Nagydobronnyal kapcsolatos szócikkeket idéz, és térképeket prezentál - ukrajnait, magyart egyaránt.

Egy 2002-es Magyar Szemlében megjelent őszinte vallomásában még a későbbi „legendavadász” Skultéty is beismerte: 1980-ban készült, a kárpátaljai magyarság helyzetét feldolgozó tanulmányában maga is felült a szóbeszédnek. „’A törzsében színmagyar – nyilván újjáépített – Nagydobronyban’ – írom a 130. oldalon. Pontosan emlékszem, mennyire haboztam a ’nyilván újjáépített’ szavak közbeiktatásánál. Valaminél, amiről nem volt semmilyen bizonyítékom, de amit akkor lehetetlennek éreztem, legalább így, meg nem említeni. A nyugati magyar politikai irodalomba annyira tényként ivódott be Nagydobrony 1946. évi szétbombázásának a híre, hogy a nagyközség nevét csak úgy, minden megjegyzés nélkül, érzésem szerint nem írhattam le. Ugyanúgy ténynek számított, mint Recsk, amelyről az egyetlen Nyugatra sikeresen kimenekült szökevénynek is alig-alig hittek, de Magyarországon belül is csak kevesen tudtak arról, hogy az ország szívében szibériai mintájú, titoktartással és félelemmel körülvett kényszermunkatábor működik” – írja Skultéty, hozzátéve, hogy csupán a Kádár-korszak vége felé érkezett meg Nyugatra a cáfolat.

 

Mi állhat a legenda mögött?


Sokáig beszélni sem szabadott róla, de ma már ismert tény, hogy a kárpátaljai magyarok igencsak megszenvedték a szovjet csapatok bevonulását. Nagydobronyban 1944 októberének végén jelentek meg az első szovjet katonák, és míg Csapnál állt a front, a hadsereg egy hónapon át községben tartózkodott – írja Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében. Egy november 18-án kihirdetett parancs értelmében – a kommunisták és a „megbízható” emberek kivételével - minden 18 és 50 év közötti férfit háromnapi munkára köteleztek. Közel négyszázan indultak e rendelet értelmében a szolyvai haláltáborba, onnan pedig Ukrajna és Oroszország belseje felé. A háromnapi munkából sokan csak évek múlva, és közel százan soha nem tértek haza. Kárpátalja egészét tekintve a magyar lakosság létszámbeli vesztesége nagyobb volt a megtorlások következtében, mint a háborús cselekmények okozta vérveszteség[5].

A háború és az elhurcolások végeztével a helyiekre újabb próbatételek vártak: Ungváron megkezdődött a közös gazdaságok erőszakos megszervezése. Az első kolhoz, hosszas ellenkezés után, 1948 tavaszán jött létre. Ekkorra azonban az emberek többsége már az azévi termést várta, amit a korábbi ígéretek szerint maguk arathattak volna le. Időközben azonban határozat született arról, hogy a termés a kolhozt illeti. Az aratókat katonák vették körül, és az ellenszegülőket a Kistemető utcában gyűjtötték össze. A hírre a falu lakossága összefogott, a központba vonult, de az ott összegyűlt fegyveres túlerő láttán meghátrált. Az áldozatok nélküli megmozdulást követően négy embert elítéltek, a gazdáktól elvették mindenüket, a határt pedig kollektivizálták.

A korszakot megélt nemzedékek tudatából sokáig nem sikerült kitörölni ezeknek az éveknek a tapasztalatait – emlékeztet Balla Gyula, hozzátéve: az igazai rehabilitációt csak a Hruscsov-korszak hozta meg a kárpátaljai magyarság számára is. Mint ahogy Kovács Vilmos és Benedek András közös tanulmányukban fogalmaztak: „a kárpátaljai magyarság – főleg a csekély számú értelmiség – a negyvenes és az ötvenes években még sokáig érezte, ezen a vidéken legháládatlanabb szerep magyarnak lenni: rajtuk mindenkinek van rúgnivalója …”.

Balla szerint a magyar etnikumot ért csapások közepette jelentős károk érték Nagydobronyt is, de a falu vesztesége nem volt nagyobb, sem kisebb, mint a vele azonos sorsú magyarlakta településeké. Valószínűnek tűnik, hogy az 1948-as lázadásnak a híre jutott el később, jelentősen kiszínezve a nyugati magyarsághoz, és ebből indult világkörüli útra a Nagydobrony elpusztításról tudósító legenda. A hidegháború korszakában a nyugati sajtónak jól jött minden sztori, ami a másik fél kegyetlenségét bizonyította. Az sem volt baj, ha a történet ingatag lábon állt, és a szemtanúk elbeszélései több ponton is ütköztek egymással – a vasfüggöny túloldaláról úgysem jutott át a cáfolat.

Ugyanígy maga a szóbeszéd sem ért el azokhoz, akikről szólt. „A helybeliek körében ez a legenda teljességgel ismeretlen volt. A 90-es évek elejéig nem nagyon jutottak el ide hírek a nyugati világból – mutat rá Móricz Kálmán, hozzátéve: ugyan kitalált történettel állunk szemben, de akár igaz is lehetett volna. A szovjet megszállók a háború után bármit megtehettek az ellenségként kezelt magyar lakossággal, és sok mindent meg is tettek. Elég, ha csak a magyar férfi lakosság tízezreinek elhurcolására vagy a kolhozosításra gondolunk. Jóllehet a bombázás nem abban a formában valósult meg, mint ahogy azt a legenda őrzi, mégis jól szimbolizálja a korabeli kegyetlen eseményeket – véli Móricz.

_____________________

[1] Ugyan - mint az a későbbiekben kiderül - nem egyetlen forrás volt, de az 1916-os kiadású Révai Lexikon 14. kötetében valóban van egy bejegyzés a településről. Nagydobrony: kisk. Bereg vm. mezőkaszonyi j.-ban, (1910) 3033 magyar lak., postahivatallal; u. t. Bátyú. Már 1272. mint királyi birtok említtetik, a XIV. sz.-ban a Dobronyi család birta; utóbb a Dobó és Daróczi nemzetségre szállt, 1638 óta a Rákócziak birták. Most a Schönborn gr. család tulajdona.

[2] Balla Gyula: Nagydobrony – Egy falu, amely a térképen is megtalálható. Magyarságkutatás 1988.

[3] Skultéty Csaba: Nagydobrony – Egy legenda kérdőjelekkel. Magyar Szemle, 2002. október

[4] Az e bekezdésekben idézett forrásokat ez utóbbi könyvből szemezgettük ki.

[5] Balogh Sándor: Magyarok kollektív felelősségre vonása. História 2005/9. p. 11.

 

Szószedet: Móricz Kálmán | Nagydobrony | Balla Gyula | Kocsi István | Árkay László | Sisa István | Hokky Károly | Sulyok Dezső | Andreánszky István | Skultéty Csaba | Váradi-Sternberg János | Dupka György | Horváth Sándor | Balassa Iván | Benedek András | Emigráció

_______________
Részlet az alábbi könyvből:
Marinov Iván, Dezső András, Pál Attila:
Legendavadászat
Szóbeszédek, tévhitek, átverések nyomában
HVG Könyvek, 2006.
ISBN: 963 8525 86 6
Közlés a szerző és a kiadó hozzájárulásával
Egy másik legenda:

Aki imádkozik, reggelit kap

zsidóság | munkács | kárpátalja | magyar zsidók helyzete ukrajnában | működő zsinagógák

A hajdan tizennégyezer fős munkácsi zsidó közösség ma 280 főt számlál nem zsidó, félzsidó családtagokkal együtt. 1946-ban még kétezren voltunk, meséli Lebovics Ábrahám hitközségi elnök, aki épp ebben az esztendőben született, Auschwitzból visszatért szülők gyermekeként, egy közeli faluban és hétéves kora óta él Munkácson. Még az én iskolámban a gyerekek negyede zsidó volt.

A Szombat.Org cikke:

Két zsinagóga – 280 embernek

Ábrahám Lebovics.JPG
Ábrahám Lebovics, a New Yorkban tevékeny munkácsi rebe szülőházából kialakított zsinagógában

Magyar iskolába járt?

Nem, orosz iskolába. A helyieket kerültük azután, ami 1944-ben történt. Az oroszokkal jobban kijöttünk, mert ők 45 után kerültek ide, és ők is idegennek érezték magukat. A zsidók többsége ekkor orosz iskolába járt.De ezek a zsidók már mások voltak. A túlélők jelentős része, miután hazatérve látta, hogy alig maradt élő rokona, távozott, amíg tudott. A város zsidó értelmisége eltűnt. A magyar elitet pedig az 1945 után berendezkedő szovjet hatalom hurcolta a Gulágra. (A város egyik parkjában álló emlékművük 197 elpusztult áldozat nevét tartalmazza.)

Munkács így 1945 után értelmiség nélkül maradt. A hiányzó orvosok, tanárok, mérnökök – és persze az új adminisztráció – a távolabbi szovjet területekről érkezett. Köztük sok volt a zsidó, akik kietlen szovjet lakóhelyüket szívesen cserélték föl erre a frissen elfoglalt vidékre, ahol még érezni lehetett az európai levegőt.

Ám ezek a szovjet rendszerben nevelkedett zsidók már nem nagyon vállalták identitásukat. Magánbeszélgetésekben esetleg, de a közösséghez nem közeledtek, egészen 1989-ig.A város számos zsinagógája közül 1956-ig az egyikben még lehetett imádkozni. Akkor a rendőrség azt is bezárta, s így a zsidó intézményrendszer utolsó darabját is fölszámolták.

1944 előtt Munkács nem zsidó lakosságának egy része is beszélt jiddisül („zsidóul” – ahogy akkoriban mondták), főként a ruszinok, akik gyakran vállaltak munkát a zsidóknál. 1956-ban a zsidók a nyilvános tereken már oroszul kommunikáltak. A közösség épületében a feliratok ma is orosz nyelvűek és ez a többség anyanyelve is.

Munkácsy Mihály emléktáblája.jpg

 

A magyar vonatkozás: Munkácsy Mihály emléktáblája

Lebovics Ábrahám beszél magyarul, de kicsit régiesen, töredezetten. Feleségéhez is magyarul szól (előttem legalábbis), de a többiekkel oroszul társalog. A mosolygós, barátságos, de kissé megviseltnek látszó ember gyakorlott nyilatkozó: a munkácsi zsidók legendája az utóbbi időben szépen terjed, gyakran jönnek ide újságírók. Legutóbb épp a német 3SAT televízió stábja forgatott itt.A főtéren elvétve hallok magyar beszédet, magyar feliratot sem látok, de ha valakit megszólítok, előfordul, hogy magyarul válaszol.

Mihail Labos polgármester-helyettessel, magyar neve ellenére, oroszul beszélgetünk. A Mazsike nyári kulturális fesztiválja programjának részleteit tárgyaljuk meg vele, s ő legnagyobb készséggel és udvariassággal fogadja a javaslatokat. Biztosít arról, hogy Zoltan Zoltanovics (ahogy Lengyel Zoltán polgármestert nevezik) a maga részéről szintén támogatja a rendezvényt.

Cirill és Metód szobra.JPG

 

Cirill és Metód szobra Munkács főterén

Kisétálunk vele a főtérre, ahol megmutatja, melyik lenne alkalmas hely a szabadtéri koncert számára.Mihail Labos szerint a lakosság nyolc százaléka orosz, a magyarok aránya ennél valamivel kisebb. Kárpátalján itt a legmagasabb a cigányok aránya. Politikailag korrekt stílusban beszél beilleszkedésük gondjairól, amelyek hasonlók, mint nálunk: nehezen birkóznak a tanulással, sok a segélyen élő. Viszont ők végzik a városban a legrosszabbul fizetett munkákat: ők az utcaseprők, takarítók. A feszültségek mégsem olyan nagyok: Munkács lakossága etnikailag kevert, sokféle ellentétet kell elsimítani, s ezek közt a cigányok ügye nem a legfontosabb. Így a témát nem is terheli meg annyira a politika.Az egyik feszültségforrás például a városháza előtt álló obligát szovjet hősi emlékmű, melyet itt elesett katonák sírjai vesznek körül. Néhány éve felmerült, hogy az egészet át kéne helyezni a köztemetőbe. Ám ez nemcsak az itt élő oroszokat bántaná. Az alpolgármester felidézi a pár évvel korábbi észtországi botrányt: a tallinni szovjet emlékmű áthelyezése után utcai inzultusokig fajult a feszültség észtek és oroszok között. A hősi emlékmű tehát marad.A főtéren álló Lenin-szobrot viszont már elvitték, helyén most a szláv írásbeliséget megteremtő két legendás szerzetes, Cirill és Metód emlékműve áll. Hogy mi közük van Kárpátaljához? A Lenin-szobor helyén támadt űrt valami hasonlóan egyetemes üzenettel kellett kitölteni, s oroszok, ukránok, ruszinok számára ez volt a közös nevező. A szobor fölött ukrán zászló lobog.A sztálini terror 197 magyar áldozatának a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége állított emlékművet a város egyik kisebb terén.

Arra pedig, hogy a város lakosságának felét 1944-ben Auschwitzba hurcolták, egy 50×75 cm-es tábla emlékeztet, a hajdani zsidó utca bejáratánál, ahol akkor a gettó kapuja állt. Ezt a zsidó közösség állíttatta. A sötétszürke emléktáblát kicsit nehéz észrevenni, mert sok körülötte a színes reklám. (Felavatásán közreműködött a Goldmark-kórus, és a Mazsihisz is képviseltette magát.)

A zsidó mártírok emléktáblája.JPG

 

A zsidó mártírok emléktáblája

Az új zsidó temetőben álló Holokauszt-emlékmű nagyobb, impozánsabb. A megemlékezéseket is itt tartják. De ebben a temetőben áll Spira rabbi sírja is, és a fölé emelt ohelt is sokan látogatják. Imádkoznak itt és elhelyeznek egy kvitlit (kívánságot tartalmazó cédulát).

Spira Rabbi kőtáblája.jpg

 

Spira rabbi kőtáblája

A zsidó közösség intézményeit a városközpontban találjuk: konyha és étkező, zsinagóga, irodák és egy nagy, üresen álló épületrész. Ezek egy részét 1996-ban visszakapta az 1989-ben újjáalakult közösség, más részét a New Yorkból rendszeresen idelátogató munkácsi rebe vásárolta meg és újíttatta föl. Köztük a saját szülőházát is, amelyet zsinagógának rendezett be. Itt, dicséretes módon, minden nap összejön az imához szükséges tíz férfi.

A zsidó közösséeg intézményei, konyha és étkező.JPG

 

A zsidó közösség intézményei: étkező, konyha

Aki ugyanis imádkozik, reggelit kap. Ingyen ebéd negyven rászorulónak jár a Joint által fenntartott konyhán, ahol az ebédlőben Spira rabbi, valamit a mostani rebe arcképe látható.
A szovjet rendszerben szocializálódott munkácsi zsidók nemigen értik, miért kéne fizetniük az ebédért, pénteki vacsoráért, pészachi borért, maceszért.
Hát nem ingyen van a macesz? –idézi föl méltatlankodó kérdésüket Lebovics úr.

A fiatalok is így gondolkodnak?

Fiatalok itt nincsenek, elmentek Izraelbe, Amerikába, Kanadába.
A nagyzsinagógát is visszakapta a közösség – alig három éve, mert a hadsereg vonakodott kiüríteni itt berendezett raktárát. Miután a közösség birtokába került, a munkácsi rebe pazarul felújíttatta az épületet.

Minek még egy ekkora zsinagóga 280 nem túl vallásos embernek?

A rebe megmutatja, hogy Munkácson volt zsidóság és lesz is. Már többször járt itt a híveivel. Legutóbb áprilisban volt itt nyolcvan emberrel és a helyi zsidókkal együtt imádkoztak. Együtt voltak vagy kétszázan.
Legközelebb júniusban várható a rebe, aki egy rokona bár micvóját tartja majd itt, minden bizonnyal fényes külsőségek közepette. A hagyomány kötelez: a harmincas években, Spira rabbi lányának esküvőjén több ezres tömeg vett részt, s a hatalmas esküvői menet, lovas bandériummal az élen, a zsidó utcán felállított diadalkapun haladt át. (Az akkor készült filmfelvételek ma láthatók az Interneten.)
A költséges beruházásokat és rendezvényeket egy Roth nevű, Kárpátalján született, New Yorkban élő zsidó segítségével fedezi a rebe. Roth úré a város legelegánsabb, négycsillagos szállodája. Ez volt az első, igényesen fölújított épület a főtéren, s az ezt követő felújítások ezt tekintették mintának.

(közlás a szerkesztőség engedélyével)

Katasztrófa fenyegeti a Tiszát

Környezeti katasztrófa fenyegeti a Tiszát a kárpátaljai Rahónál (Rahiv), mert a város kommunális szennyvizét a folyó alatt továbbító csővezetékek kimosódtak és a mederbe kerültek, írta csütörtökön megjelent számában a lembergi (lvivi) Ekszpresz című hetilap. A legnagyobb példányszámú ukrán újság beszámolója szerint a Tisza-meder alatt másfél méter mélységben lefektetett, a szennyvizet a tisztító műhöz szállító két csővezetéket a július végi áradások kimosták a földből, így azok bekerültek a folyó medrébe.

Anatolij Pric, a rahói lakás- és közműgazdálkodási főosztály vezetője a lapnak elmondta, hogy a lecsupaszított szennyvízvezetékek egy átlagos záporeső nyomán kialakuló áradás következtében is eltörhetnek, ami szerinte katasztrofális következményekkel járhat. A hegyvidéki városnak, amelyben naponta mintegy kétezer köbméter szennyvíz termelődik, jelenleg nincs pénze arra, hogy megszüntesse a környezetszennyezéssel fenyegető helyzetet - emlékeztetett a hetilap.

Forrás


A Felsző-Tiszáról bővebben (videók az áradásról!): Tisza-forrás

Környezettudatos energiatakarékosság - teraszbeépítés << télikert