Kárpátalja - kárpátaljai magyarok


2012. máj. 04.
A blogot jegyzi: bdk Szólj hozzá!

Haza a mélyben

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre.

Felelős magatartású szülőnek-oktatónak nem szabad elősegítenie azt, hogy a gondjaira bízott tizenéves hamis (és káros) illúziókba kapaszkodjon. Három pillérre támaszkodó olyan identitás kiépítésében kell aktívan közreműködnie, amelyben azonos hangsúlyt kap a szülőföld és annak hagyományai iránti szeretet, a lakó-ország realitásának az elfogadása és az erős, korszerű magyarságtudat. E három tényező, ha nehezen is, de összeegyeztethető. Ám ha ehelyett az eszmélő emberkét a felnőtt az irredentizmus eszméivel oltja be, azaz olyan nézetekkel, amelyek lehetetlenné teszik az egészséges és az adott léthelyzetben használható magyarságtudat kialakulását, akkor a lehető legnagyobb kárt okozza mind a szemléletét most kialakító serdülőnek, mind annak a közösségnek, amelynek frusztrált, beilleszkedni képtelen, hamis valóságképpel viaskodó tagjaként képtelen lesz értelmesen és hasznosan megélni kisebbségi helyzetét. A hamis történelmi nosztalgia üres illúzióin ringatózó torz magyarságtudat mindenütt zsákutcákba vezet, de Ukrajna vaskos valóságával ütközve sérülésen és kudarcon kívül mást nem eredményezhet. Miközben megszakad a szívem a beregszászi templom köré egy rég elveszett, lassan száz éve mélyre süllyedt ország határait rajzoló tizenháromévesért, aközben dühöt érzek azokkal a felnőttekkel szemben, akik a teljesen hamis hazakép kialakulásáért felelősek.

 

A kisebbségi identitás buktatói

Nem vagyok azonos azokkal, akik sérelmi magatartásból, történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből építik fel életművüket.
 
Balla D. Károly

Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.

Címkék: kultúra, identitás